10 éves. Nagyapja hozza, nagyon beteg, láza 40 fok fölött, sokplusz malária. Ő marad, nagyapja elmegy. Beállítjuk a kezelést, délután négy óra van. Az infúzió csöpög, ő elalszik. Reggel láztalan, senki nem látogatja. Délben eszünkbe jut, hogy éhes lehet. A kekszet és banánt elveszi, vizet kér. Kérdéseinkre igen és nemmel válaszol. Testbeszéd? Nincs. Nem sír, nem fél, nem vidám, nem szomorú, fájdalma sincs, arca rezzenéstelen. Kettőkor kiül a székre. Lázasnak tűnik. Nagyon az. A következő infúzióig lázat csillapítunk és HIV-tesztet végzünk: a teszt pozitív. Négykor érkezik az apja. Nem hoz neki semmit, nagyon siet, következő infúzió nem lesz, hazaviszi. Hogy a fia fertőzött, tudja; és a többi hat? Fogalma sincs.

Rozáli az iskolából érkezik. Néhány méterre az ajtónktól lecövekel, néz. A tekintet ismerős: nem sír, nem fél, nem vidám, nem szomorú, nem kíváncsi, kérdésre igennel vagy nemmel válaszol. Ülünk, hallgatunk, mogyorót eszünk. Holnap meg beszerezzük a füzetet és a ceruzát, elkezdjük a bőrkúrát.

A 9 éves Rozáli keze

Másnap nagyon igyekszik. Egyenruhája szakadt, piszkos, tekintete kíváncsi. A hátiszatyor ajándék, a három füzetet, ceruzát és szappant együtt vesszük meg. Rozáli boldog.

Telnek a napok, hetek. Van ilyen is, olyan is. Meg lehet szokni ezt is. A sötét, füstszagú, agyagföldes, fűtetős házikókat, a matracmentes, kemény, rongyokkal takart bambuszágyakat, a gyermeksírást, köhögést, a gyönyörű női szopránt és a durva szitkozódást, a pucér, bélférges és bőrfertőzéses apróságokat, a maláriás lázat, a sírhelyeket az udvarokban, a banánfás utcákat, mind meg lehet szokni – életforma ez is. Elszörnyülködni is lehet vagy sírni, könnyezni, méltatlankodni is; segíteni, adakozni, örökbe fogadni… széles a skála.

Hiába dolgozunk sokat, a tehetetlenség érzése kísért. A fertőzött gyerekeké, a Rozálié, a világba bámuló tekinteteké. Egy idő után azon kapom magam, hogy bámulok én is, ritmusom lassul, nem zavar a szótlan hallgatás, és reggelire ízlik a vizes-cukros garri is, hogy nem gondolok arra, mi lesz majd holnap, fél év vagy év múlva, hogy a palacsinta nem hagymaízű, hanem hagymás, és rendben van ez is (a patkányperzselés és a húsából készülő vacsora viszont még meglehetősen bizarrnak tűnik).

Már nem fura a három napos, táncos kedvű temetés sem, az udvarban hantolás sem. És ha munka közben a szertartás kellékeként, az udvarra zenészcsapat érkezik, akkor az azért van, hogy a „kórházunk” területén elhunyt férfi szellemétől megszabadítsa a helyet. És ha közben másik, üvöltözve száguldó férfisereg bukkan fel, akkor ők a temetésre ajándéka hurcolt, elszabadult disznót akarják újfent kézre keríteni. Elkapják, hurcolják is két fülénél fogva, az állat visít, a zenészek eksztázisba esnek, valahonnan felbukkan egy ismeretlen férfi, aki az elhurcolt disznóját követeli vissza. Nem mindennapi sztori, mi abbahagyjuk a munkát, a beteg mellőzi a baját, van, aki bámul, van, aki táncba lendül, vagy éppen a disznó-vadászatban segédkezik. Miközben remekül szórakozunk, Godwinnal kitaláljuk, hogy a száraz évszakban majd átkutyagolunk Munkapba.

És ha a villámlás miatt vagy minden ok rövidzárlatos lesz a hálózat és áram nélkül marad a ház, akkor a fiúk addig teszik-veszik, bogozzák-csomózzák a drótokat, amíg néhány óra alatt megoldódik a szitu.

A rövidzárlat korrigálva, vihar sincs, a hétvége mégis áramszünetes.

Vasárnap délelőtt, bár szabadnapom adott, a „kórházunkba” ballagok. A reggel szép, kedves, csendjébe sokszínű hang vegyül, banánfa levele rostjaira reccsen, a közkutak mellet mosásra váró ruhahalmok, vizet hordó gyermeksereg, ráérősen ballagok, egy-két szóra megállok, komótos vidéki hangulat, rohanásmentes, nedves-párás.

Godwin a délelőttös, a helyi nyelvet gyakoroljuk. Ennek a nyelvnek sem rendszerét, sem logikáját nem lelem, írott formáját sem nagyon ismeri senki, a nyelvet beszélik, de nem írják, elfelejtették, iskolában nem tanítják. A legtöbb szó, bár formája azonos, hangsúlyozása szerint három értelmet is nyerhet. Godwin morog, én igyekszem, az érkező betegeket is ellátjuk közben, jól elvagyunk. Ebédre Mama Table vár, az elhunyt Fon özvegye. A régi palota nagyobb, nagyszámú családra szabott, külső udvarában a feleségek házai. Szűk folyosó vezet a tágas fogadó terembe, innen pedig a hátsó, belső udvarba, a Fon egykori lakosztályához. Mama Table nevét férjétől kapta: ő volt a kedvenc feleség, aki a legjobban főzött, legszebben terített, és asztalánál mindig csend és béke volt. A Fon halálának emlékére tartott mise után, az özvegyek (öt év múltán) levethetik a gyászruhát. A kukoricasör után következik a rizs, főtt vadbanán, vadhús, bő mártással. Hogy milyen állatnak a húsa, azt nem sikerült megtudni: négylábú, gyors és füvet eszik, ha kövér, akkor nagy, ha nem, akkor kicsi, nem patkány és angol nevét nem ismerik.

Délután kitakarítjuk a hátsó udvart, szemetet égetünk, a nappaliban beszélgetünk. Godlove apja negyvennégy évesen halt meg hastífuszban. Falujában patakvizet és esővizet iszik mindenki, mert más nincs, orvos, rendelő sincs. Szokásokról, családokról esik szó, hogy négymillióba kerül egy autó, de egy jó motorbicikli hasznosabb. Hogy ezt elég nehéz összegyűjteni havi hatvanezerből, ha még a két kistestvért is iskoláztatni kell. Imádkozunk, mondja Valery, aztán a csodákra terelődik a szó.

– Hiszel a csodákban, Valery?

– Persze.

– Mit jelent neked a csoda, Valery?

– Ha sikerül az összes vizsgám.

– Nem gondolod, hogy azért sikerül, mert tanulsz?

– Ha kilencven éves nőnek gyereke születik, az csoda? – kérdez vissza.

– De még mennyire! Honnan jut ez eszedbe?

– A Bibliában olvastam, És kilencven éves férfinek?

– Azt nem tudom – a legidősebb, akit ismerek nyolcvannégy éves. Te miért imádkozol, Valery?

– Hogy elmehessek Londonba tanulni, aztán visszajöjjek dolgozni.

Mind azért imádkoznak, hogy elmehessenek, ki dolgozni, ki tanulni, és nem számoljuk ki a költségét. Mert minek is? Nagy a család, és mihelyst dolgozni kezd valamelyik tagja, rögtön másik néhány gondja szakad a nyakába. Egy idő után saját családja is lesz, gyerekek és egyebek; Patience közelebb áll a negyvenhez, mint a harminchoz, és imádkozik ő is, reméli, hogy egyszer majd megkapja az amerikai vízumot. Nincs olyan történés, ami előtt és után ne hangozna el ima, mindenhol szól a Jézus-imádat, néha a legbizarrabb módon.

Itthon gyertyafény, nyugi, romantikás este, csodák, fohászok, remények, álmok és álmodozások, majd záróakkordként vissza a józan valósba: 5000 CFA a jövő heti konyhapénz, ebből kell gazdálkodni. Mindenki szája-íze szerintire tervezve, eléggé bravúrosan elkészítjük a hét napra szóló menüt, újdonsággént pedig kitaláljuk a babfőzelék-fufu kombinációt. Vacsorára kekszet eszünk.