A HIV-fertőzés, a bélférgesség, a sok gyerek, az írástudatlanság, akár a fényűzés, a mértéktelenség, stb – egy idő után már nem mellbevágó, a látványuk sem sokkoló, megszokottá válik/válhat.

Az elemi hat osztályt jelent. Könyve szinte senkinek nincs, annyival marad mindenki, amennyit az iskolában hall: a 6 év alatt lehet sokat és semmit tanulni. Három vagy négy egérrágta füzet évente elég, házi feladat azért nincs, mert asztal sincs. Reményt a városban élő, jómódú rokon, nagybácsi jelent, aki a család értelmes gyerekeit magához veszi, iskoláztatja, felneveli. A vidéki és városi óvodák és iskolák között fájdalmasan nagy a különbség.

Sok gyereket nagyszülő nevel: a szülők meghaltak, vagy a nagyszámú család így osztja meg a költségeket. Az 5 éves Grace anyukája Limbében él, 4 gyereke van. Férje ezzel-azzal üzletel, HIV-fertőzött, a négy feleség közül Grace-anyuka a második. Grace a legkisebb gyerek, nevelését a nagymama vállalta, városból vidékre került, itt fog felnőni; az ő tesztje szintén pozitív, anyját ritkán látja. Jó lenne találkoznunk vele, üzenünk neki, a csodára számítva. Hogy mi az AIDS, arról nagyinak fogalma sincs.

Egész kameruni létem idején két fő témát hallok: egyrészt mindenki keresztény elég bizarr módon, másrészt mindenfelé dívik az AIDS-elleni kampány, plakát-halmaz és egyebek, miközben a betegségről szinte senki nem tud semmit, annyit csupán, hogy a pozitív teszt súlyos betegséget jelent, és ami ennél is bajosabb, újabb, nem tervezett költséget, no meg az antiretrovirális kezelés szükségességét, többnyire azzal a hamis illúzióval, hogy ezzel meggyógyulnak.

Mbong árva, szülei meghaltak, 9 éves, a kétes erkölcsű nagymama neveli, Mbong még negatív.

Grace és Mbong sorsa, mint sok más gyereké, megváltozhatatlan: gyereket vagy gyerekeket szülnek, akiknek apjuk nem lesz, mert ilyen családból származó lányt feleségül nem vesz senki (az árvákat amúgy sem nézi jó szemmel a közösség), korán meghalnak, újabb árvákat hagynak maguk után, stb. Néhány év múlva fertőzött lesz Mbong is; egérrágta füzetében csupa „excellent” minősítés, ami édeskeveset fog jelenti a továbbiakban.

Collins 9 éves. Szülei meghaltak, ő antiretrovirális kezelést kap. Nagyapja neveli. Főz, ruháit maga mossa. Egyetlen cipője lyukas. Negyedikes, jófejű gyerek, angolul, franciául helyesen beszél. Nem túl rég épült fel egy tüdőgyulladásból. „Azt ígérted, hogy cukorkát veszel nekem, ha meggyógyulok”, mondta az utolsó bennfekvő napján, az ajtónak támaszkodva. Cukorkát vettünk, Collins boldog volt. Aztán a kezén megjelenő, fájdalmas kiütések miatt jött. Karácsonyra cukorkát szeretne; és, hogy ne legyen beteg.

Mary bő két éves. Eleven, kedves, vidám, okos teremtés. Érkezéskor kezét nyújtja, jó napot kíván, hamar összebarátkozunk. Az apának két felesége van, a második fertőzte meg a férfit, ő meg az elsőt. Mary-nek két testvére van, 4 és 6 évesek. A második feleség két gyereket szült, róluk nem tudunk semmit. Mary tesztje negatív; valószínű, hogy a nagyszülők fogják felnevelni.

Kum tíz éves. Ő csak maláriás. Nagyanyja neveli, szülei meghaltak, mindketten fertőzöttek voltak. Sok főtt rizs ebédre a legnagyobb kívánsága.

Mit szeretnél karácsonyra? – a legstupidabb kérdés, amit gyerektől itt kérdezni lehet. Gyakran nem is értik a kérdést. Mert mi mást kérhetnének, mint ruhát vagy kenyeret vagy rizst vagy cipőt. És a vagy-on van a hangsúly. Játék? Ilyesmi eszükbe sem jut, nincs is nekik, sem ilyen, sem olyan. Az anyjuk hátáról a földre kerülnek, a vörös agyagra, onnan meg, két-három évesen, egyenest az óvoda-padba. Lufi, játszótér, meséskönyv, játék… ismeretlen fogalmak. Túl sok gyengédség, kényeztetés sincs. Annál több köhögés, nehézlégzés; a friss vagy megfőzött és kipréselt olajpálma magvában levő sűrű olaj ínyenc táplálék, főképp, ha más nincs. A három, nyakba akasztott amulett véd minden rossz ellen, ha meg nem, akkor kerül melléje több is.

Egy hét alatt hét, újonnan felfedezett fertőzöttünk van. Naponta egy. És amikor az a hamis illúzióm van, hogy oké, rendben, megszoktam, és megy a tanácsadás, mint a karikacsapás, akkor újra meg újra azzal szembesülök, hogy az első pillanatok, órák döbbenetével még mindig nem tudok, amit kezdeni. Egyrészt, mert kommunikációs bajaink vannak, ha meg ezen túl vagyunk, akkor, tekintve a valós lehetőségeket, nem túl sok biztató szó marad. Az elfordulás, kétségbeesés órái után az antiretrovirális kezelést érintő kérdések következnek: meggyógyulok tőle? Nem. És ott rejtőzik a talán-mégis reménye, ami nem tart túl sokáig, mert hamar elfogy a pénz, az érintett családtagok letesztelésére sem elég. A beletörődés szakaszát az opportunista fertőzések teszik keservessé – a halál gondolata már nem annyira rettenetes, mint az újabb és újabb kiadások riasztó fenyegetése. És ha elfogy az a nagyon kevés pénz is, akkor teljes a belefásulás a megváltozhatatlanba – feladásról szó sincs, mert küzdelem sincs az életben maradásért. A megváltozhatatlan meg nem a betegséget jelenti, hanem a pénztelenséget, a szegénységet és nyomort. Az élet értékéről beszélni itt pont annyira értelmetlen, mint karácsonyi ajándékról kérdezni az olajpálma magját rágcsáló, hideg fufut és olajos zöldséget majszoló gyereket. Más itt az értékrend, esztétikumról szó sincs, mint ahogy az igényesség is újraértelmezendő fogalom. A kommunikáció tőmondatos, lényegtelen, ismeretlen, és mint ilyen gyakorlaton kívül esik: átvedlik black-man time-ba, rögtönzésekbe, improvizációkba. Az élj-a-mának imperativusa is megszűnik imperativusnak lenni, abszolút természetességgel alkalmazza mindenki, nem szép életfilozófia, lilaködbe révedő elmélet formájában, hanem a ma-van-holnap-nem-biztos mindent elnyelő mohóságával.

A fotók közlése a nagykorú nevelők/szülők/fotóalanyok beleegyezésével történt.