Ha december, akkor Karácsony, halottakra emlékező többnapos mulatozások, reggeltől estélig, estétől reggelig szóló tam-tam és énekszó. Száraz évszak helyett kiadós esők; a globális felmelegedés az oka, mondják egyesek, az esőcsináló teszi a jobb termésért, állítják mások.

Miközben reggelit készítek, és a fiúkat várom, szokásról és hagyományról gondolkodom. Hát nem becserkésztem magamnak az otthonit? Hogy legyen akiről gondoskodnom, kitaláltam a Collins-os reggelit, ő pedig mikor egyik, mikor másik tesójával érkezik. A zöldséges rizs is kedve szerint való, és már harmadszor nézek ki az ablakon, mikor bukkan fel az egyenruhás alakja. Nincs tollam, közli velem reggeli után. Miért nincs? szűk hete vettem neked; vonom meg a vállam. Kumnak adtam, mondja. Ez elég hihető, hihetőbb, mint az örökös ellopták sztori, a Kum iskolájában ugyanis vizsgahét van. Megyünk, veszünk másikat, és látod, tökfölösleges hazudni, regélem, miközben nem tudok nem haza gondolni.

Szóval a hagyomány és szokások jártak a gondolataimban, amiket itt és máshol is jó ismerni, különben pórul járhat az ember. Ha például a Mambuh-k (Mwabwoh, tyúktollas Kwifoa-hírnök, emberfejű maszk) közeledtét jelzi a kétágú fémhangszer jellegzetes kongatása és az őket kiserő gyermeksereg, akkor az asszonynépnek illik a helyről is eltűnni, vagy legalább a maszkoknak hátat fordítani. Ez történt tegnap, és miközben a ház mögé bújva próbáltam néhány fotót készíteni róluk, a vezetőjük észrevett, és pillanatok alatt körülöttem termett az egész félelmetes sereg. Pénzt kértek a fotókért, de amit én ajánlottam, az nekik nem volt elég, amit ők kértek viszont, azt én sokalltam. Letörlöm a fotókat, vagy több mutatványt kérek, alkudoztam tovább, majd megegyeztünk 5000 kameruni franknyi fotóban és videóban. (A Mambuh hírnököt jelent, a Kwifoa az apja, a Koh az anyja. Temetéskor jelennek meg és ugrándozzák végig Esu utcáit, negyedeit, ezzel jelezve a Koh és Kwifoa érkezését. Ez utóbbi kettő elég sötét, félelmetes alak, csak éjjel jönnek elő és csak a hasonló nevű (Kwifoa) titkos társaság tagjainak a temetésére. Azt is tudni illik, hogy, bár emberi alakoknak tűnnek, valójában nem azok, hanem szellemi lények, akik a mutatvány, azaz hírnöki szerepük betöltése után, eltűnnek és visszatérnek a szellemvilágba.)

A Mambuh-k tényleg jöttek, csak azt nem értettem, hogy miért kérnek újabb ötezres összeget, ugyanis, ha a szellemvilág (eléggé anyagias) hírnökei összecsippentett ujjú jobb kezüket mutatják, akkor vagy fizetsz ötezer frankot, vagy azonnal abbahagyod a fotózást.

Utólag derült ki, hogy a jel a kollégámnak szólt, aki kapva kapott az alkalmon, hogy a maszkokról felvételt készítsen, a sztori fizetős felét viszont nem ismerte,  azt meg ugyan nem tudta, hogy ha nem fizet, akkor elkobozzák a fényképezőgépét, és vissza sem adják, amíg a kért összeget meg nem kapják.

Hagyományos temetés Juju-maszk nélkül elképzelhetetlen. Ha hagyományos doktor távozik az élők világából, aki ráadásul a Kwifoa-tag is volt, akkor hetedhétországra szóló temetésre lehet számítani. Itt van mindenki, aki számít, az is, aki nem. Életemben először bántam, hogy nőnek születtem, mert emiatt, amíg kint mindenféle csudadolog történt, addig kuksolhattam bent, a többi asszonynéppel, egy sötét kamrában.

Fényes nappal jött a szurokfeketére festett, kötélen vezetett Koh és a szörnyű  Kwifoa (ez volt az attrakció), hozták a lándzsára kötött fekete kakast is, majd a lándzsát, kakasostól, a koporsó mögötti falba hajították. Ott lógott az áldozati állat a temetés egész ideje alatt; a szertartás után a társaság tagjai elvágták a nyakát, vérét a sírgödörbe csurgatták, húsát megfőzték, megették, tollát szétszórták.

Ha a hagyományos házasság egy hosszú folyamat, aminek nincs pontos ideje, ami elkezdődik egyszer és vége lesz valamikor, néha a sokadik gyerek születése után, máskor késő öregkorban, addig az idősök temetése soknapos ünnepséget jelent. Jelen van a nagyszámú család és rokonság, bárki, aki kíváncsi vagy tiszteletét akarja tenni. Illik hozzájárulni, pénzzel vagy borral, kukoricával, sóval, mogyoróval, olajjal, bármivel, disznóval vagy kecskével, tyúkkal, kakassal. A kapottakat fel is használják, el is fogyasztják a néhány napos temetés ideje alatt.

A halottakra való megemlékezés is hasonló, eléggé költséges pompával történik; jelen vannak a Mambuh-k, a juju-maszkok és egyéb képviselői a hagyománynak. Mindezek mellett eltörpül Karácsony ünnepe, korlátozódik csirke és rizsevésre, karácsonyi ruhavásárra. Ez utóbbi új ruhát és/vagy cipőt jelent. December havában több a haláleset is: minden család rizsre, csirkére, ruhára gyűjt, gyógyszerre, betegségre pénz nem, vagy alig marad, így vagy nagyon későre kerül kórházba az, aki beteg, vagy nem kerül egyáltalán. Ezt a néhány napot felújításra használjuk mi is, a „kórházunkat” kívül-belül lefestik, meszelik. A térelválasztókról is lekerülnek a két éve készített fotók, az olajfesték eltakarja a kézzel rajzolt ábrákat, rajzokat. Rajzold újra a szivárványt, mondja Polycarp. Az az idő lezárult, új korszakot kezdünk, válaszolom és a névtelen fertőzöttek társaságára gondolok, az új projektre, amivel a közelmúltban pályáztunk. A festők gyorsan és tisztán dolgoznak, takarítani alig kell utánuk, és három nap alatt kész az egész munka. Jó lenne a férfi-nő külön kórterem, tervezgetünk, hely van, csak néhány ágyra és egy másik mosdóra lenne szükségünk; és februártól egy másik orvosra – nézek Polycarpra.

A muszlim családok messze laknak, a távolság sokórás gyalogutat jelentene, ezért  motorbicikli-taxin érkeznek – az ötszemélyes-csomagos hegyi akadálybravúr teljesen megszokott.

A karácsonyi készülődésnek itt még semmi jele, hangulata – az út mentén viszont most virágzik a kávéfa.