Blog

Erdei – állami; meg lehet szokni? nem tudom

Az útépítő munkások csak akkor kapnak fizetést, ha van személyijük, mesélik. Kölcsönkérni rizikós, mert ha nem talál a fotó, akkor hiába dolgoztak egy hónapig. Ők havi ötvenezernél nem keresnek többet, a gépkocsivezetőnek ennél több jár, legnagyobb jövedelme a tolmácsnak van. Ezért napi 12 órát, reggel hattól este hatig kell dolgozni; az utat kínaiak építik; nem segélyakcióként.

Esutól messze, motorbiciklivel szűk órányira, gyalog szűk kétórányira van az erdei iskola. Az államilag nyilvántartott, bejegyzett sulit (3 elemit lehet itt végezni) a nomád életmódot folytató fuláni családok gyerekeinek szánta a kameruni állam. Az igazgatón kívül két tanítója van; az igazgatót az állam, a tanítókat a szülők fizetik. Az iskolát, a fotón látható formájában, a szülők építették. Ha az állattartással foglalkozó családok nem vándorolnak tovább, előbb-utóbb falakat is építenek hozzá. Mindenekelőtt viszont a kötelező tornaruhát kell megvásárolni – mondja az igazgató. Hogy minek ide a tornaruha? Mert állami az iskola.

image001
80 fuláni, muszlim gyerek jár ide tanulni, heti négy alkalommal. Pénteken ők nem jönnek, szombat és vasárnap szünnap. Némelyikük, a távolság miatt, órákon át andalog, míg ideér; az órarend rugalmas. A családok állatot tenyésztenek, egymástól többszáz méternyi távolságra laknak, házaik kör alakúak (Nigériában építkeznek így, mondja Godwin), tiszták, takarosak, szépen dekoráltak, alacsonyak, a déli kánikulában kellemesen hűvösek; a tűzhely kint van.

image002
A nők háztartással foglalkoznak, sok gyereket szülnek, írni olvasni nem tudnak. A gyerekek kicsik, vékonyak, soványak, alultápláltak. Orvoshoz alig, mert messze van – ha egyikük-másikuk meghal, eltemetik. Poligámok.

image003
Dolgunk végeztével, suli és tanyák érintésével, hála az államokbeli Vitamin Angels gyermekvédő programjának, szétosztunk egy hátizsáknyi vitamin rágótablettát: kevés, alig néhány napra elég, de ha utána jönnek a rendelőbe, pótoljuk. Ebben maradunk; regisztrációs díj nincs, fizetni nem kell. Az iskolaigazgató, aki naponta látogatja őket, ígéri, hogy segít a vitamin-ellátásban.
Kora délutánra érek haza. Útközben 50 frankért OMO-t, 100-ért 2 kis kenyeret veszek, a 2 avokadó is 100-ba kerül és rizst is 100-ért kérek. A 8 darab banán is 100-ba kerül, felét megsütöm, másik felét a rizs mellé szánom, ez így, kiegészítve az útmenti fánkkal/pánkóval/gatóval 2 napra elég is. A hosszú gyaloglás után tetőtől talpig poros vagyok. Öröm a víz, ha van – most éppen van. Hajmosás, zuhanyozás, mosás, cipőtakarítás következik, majd ebédfőzés a ház mögötti 3köves tűzhelyen. Fára nincs szükség, elég a bambusz, lángján a rizs, majd a gyömbéres paradicsommártás percek alatt megfő. Az 500 frankért vásárolt bambuszrúd 7-10 napra elegendő. Hetente 6000 frank a kajapénzem; ez elég, és marad is a Collins-os reggelikre. Tudom, hogy hol mit érdemes venni, tudom az árakat, hogy csütörtök és vasárnap a kenyeres nap, vásárnapon rutinosan alkuszom, tudom, hogy kinek adhatunk hitelt és kinek nem. Felismerem a kongatást, ami templomba hív és azt is, ami a Mambou érkezését jelzi, a HIV-fertőzés és malária jeleit, nem zavar már a tehetetlenség érzése, megértettem, hogy van, ami diagnosztizálható és gyógyítható, van, ami nem, a három nyelvet pedig egyszerre használom. Nem hiányzik tévé, rádió, cigi és internet sem, mert nincs. Lábamról körömkefével sikálom le a finom homokot, hajat fogkefével festek és 6 hónapra bőven elég a fél hátizsáknyi ruha, egy pár könnyű cipő és strandpapucs. Valahol itt tartok a felsorolásban, elégedetten nyugtázva a helyhez való idomulásomat, a meg-lehet-szokni elégedettséggel társuló érzését, amikor az ajtón kopognak.
Fuláni nő, karjában valami: kendőbe takart apróka csecsemő, 1 hónapos és másfél kilós. Nem él. Azaz mégis; bár nem mozdul, reflexe nincs, csontján csak a bőr, a szíve még dobog. Bár egyértelmű, hogy itt már nem segít semmi, rohanunk a kórházba, Godwin a szolgálatos, órákon át próbálkozunk. A csecsemő meghal, szó nélkül kendőbe fogják, köszönik, hogy megpróbáltuk, és bár késő este van, hazaviszik. Másnap reggel csendben eltemetik. És pont. Ezt is megszoktam. Érzéketlenül, érzelem nélkül bólintok, papír nem kell, fáradt vagyok. Hazamegyek és alszom. Fotót, bár átfut az agyamon, nem készítek róla. Pedig jó reklámanyag lehetne akár adománygyűjtéshez, akár döbbenetkeltéshez, fejcsóváláshoz, jajongáshoz, végtelensok véleményhez, fene tudja, hogy még mihez. Durván ízléstelennek találom a gondolatát is. Koromsötétben ballagunk haza, Pa Mathias, az éjjeliőr, kísér. Szótlan ő is, nem szólok én sem. Én arra gondolok, ami ide érkezik: vitamin, igehirdetés, út, használt ruha, szappanopera, ingyen, ami értéktelen, az értékesnek pedig hasznát lesve-keresve; arra is, hogy a fél év alatt sok mindent meg lehet szokni, azt is hogy itt másfajta a halál: könnymentes, elfogadott, fájdalma, ha van, nem nyilvános, ha gyerek, csendben, nyomtalanul eltemetik, ha idős nagy, többnapos ünnepe van; meg lehet szokni a nagy hasú, bélférges, félmeztelen gyermekeket, a koszos ruhácskákat, a madman éjszakai kántálását, a boszorkányságot és varázslatot – meg lehet szokni? Nem tudom.
A házhoz érkezünk; gyorsan összecsomagolok valami harapnivalót, mondom Pa Mathiasnak, vigye magával; van még kenyerem, rizsem és banánom. Örül neki, megvárja; a bögre kakaóba 5 kocka cukrot kér. A csecsemőről többet nem beszélünk, mert minek is: egy a sok közül. Másnap reggel Godwin ugrik be: mi baja volt, doktor? Éhen halt, Godwin, az anyja nem vette észre, hogy már rég nincs teje.

image004

Indul a másnap, reggel még hideg van. Délután vár a gyerekhad:
Give me bonbon! – ugrálnak (a bonbon az édes vitaminrágótablettát jelenti)
Give me bonbon, please! – helyesbítek én.
Yes!! – helyeselnek, ugrálnak, nevetnek.
Snap me!
Snap me, please! – helyesbítek ismét.
Yes! – viháncolnak.
Ugyanezt ismételjük, mindig ugyanígy.
Hogy mondják törzsi nyelven azt, hogy Please! – kérdem Godwint. Sehogy, hangzik a válasz: ilyen a nyelvünkben nincs.

image005

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.