Ma nem halt meg senki. Ez jó. Az is jó, hogy „kórházunknak” most már hivatalos, törvényes, szabályos, sokpecsétes működési engedélye van. Mindaddig nem tudtam, hogy nincs, amíg a területi egészségügyi igazgatóság feje nem közölte velem. Közlendőjét nem nekem szánta, de épp én voltam ott, így hát nekem üvöltözött, én meg hallgattam, mert tudni akartam, mi baja a kórházunkkal, miért akar rendőrt, csendőrt, katonaságot a nyakunkba zudítani. Megtudtam. Semmi pánik, mondtam Polycarpnak, átnevezzük a kórházunkat, ezután sürgösségi központ leszünk. Átneveztük, lettünk, ami voltunk azelőtt is, és megkaptuk az engedélyt.

Az viszont tény, hogy doktor Wungnak, Esu legmenőbb hagyományos dokijának több kórterme van, mint nekünk, sok kicsi vályogtéglás házacska egymás mellé építve. Minden kunyhóban egy bambuszágy, azon hever a páciens, egyedül vagy családtag(ok)al. Fizetni neki is kell, és ha a kliensnek épp nincs, vagy elfogyott a pénze, elfogad bármi mást: termésrészt, munkát, tárgyi adományt. Történt, hogy problémás betege okán a véleményemre volt kíváncsi, konzíliumra hívott, én pedig mentem szívesen. A beteg (isiásza volt szegénynek, erős gyöki fájdalommal) a bambuszágyon hevert, koszosan, olajosan, combján, ami duplájára dagadt, bemetszések nyomaival. A néhol felszínes, néhol mélyebb, borotvapenge által keltett, kivéreztetett, elgennyesedett sebekbe, a fájdalom helyi szereként, Wung doki pálmaolajba áztatott levélfőzetet tett. A lázat a végtag fertőzése okozta, ami bekerült a vérbe, summáztam, és ha a beteg nem kerül mielőbb kórházba, akkor előbb-utóbb meghal. Meghalt. Van működési engedélye? – kérdeztem doktor Wungtól, nem egyébért, persze, csak mert kíváncsi vagyok. Van – mondta és mutatta a Yaounde-i orvosi egyetem pecsétjével ellátott, a hagyományos orvosokat felügyelő megbízott szignójával ellátott engedélyt.

Egyébként ő az a doki, emlékeztetett, aki a HIV-fertőzött, Európából érkezett beteget, meggyógyította. Emlékszem, persze, bólintottam – van itt csoda elég, tettem hozza. A minap volt nálunk is egy tíz éves kisfiú, aki öt évig kapta az antiretrovitális kezelést, mindaddig amíg ki nem derült, hogy a HIV-tesztje ismételten negatív. Valamikor, valamiképp meggyógyult. Okát firtathatnánk, de minek. A hirtelen elhunyt fiatalember halálának okáról (bár a tetemet háromszor boncolták, a halál körülményeit rendőrnyomozók kutatták) sem tudni többet, mint hogy megmérgezték: méreggel vagy spirituálisan.
A tegnapi csecsemőt élettelenül hozták – annak tűnt legalábbis. Öt órán át dolgoztunk, amíg valamelyest magához tért. Láza még mindig magas volt, de nyelni, sírni már tudott, a fájdalomingert is érezte. Fellélegeztünk – nem sokáig. Szülei fogták, hagyományos terápiára vitték. Azt már nem bírta ki.
Az állapotos fiatalasszonyt pedig átok sújtotta; összeesett és meghalt – mesélték. És hogy tűzvész által akarják elveszejteni a másikat. Varázslat ellen csak ellenvarázslat hat, ezt tudja mindenki, azt is, hogy az ellenszert helyi varázsló nem tudhatja, a válaszért messzébb kell menni. Mentek. És a tűzvészt sikerült megakadályozni.

Szóval van engedélyünk. Az üvöltöző igazgató is fenemód barátságos. Varázslat nem történt, csak egy kis módosítás a statutumban: a szervezetünknek küldött vitamin adomány-szállítmányt nem Polycarp, hanem ő fogja a területi rendelőknek szétosztani – Polycarp majd felügyeli, elkészíti a jelentést és pecséttel ellátja. Hogy a bamendai feketepiacon is kapható már, és elég drágán? Arról nem tud senki.

Kamerunban (és nem csupán) leginkább az öt éven aluli gyerekek veszélyeztettek – olvasom mindenhol. Mi által? vagy ki által? – ezt jó lenne tudni. A malária sem veszélyesebb, mint a hagyományos doki, némely esetben a rosszul alkalmazott gyógyszeres terápia. A három – összesítve – életveszélyes trió. Hogy ezt az öt év feletti jobban bírja? Erősen kétlem. Ha így van mégis, akkor annak csak az időközben kialakult immunitás lehet oka.