Egyperces

Kóan – kánon

Ki vagy te és ki vagyok én? A végtelen teljesség tökélyében megválaszolhatatlan kérdés. Nem is fontos. Hogy mi a fontos? Talán az illúzió, talán a non-illúzió. Talán mindkettő. Talán a kettő közötti egyensúly. Nincs egyensúly, nincs harmónia, mondta. Van, válaszoltam én. És természetesen nem tudtuk bizonyítani, pedig épp ő volt a bizonyíték.

A virtuális térről beszélgettünk. A nagyanyám kispadját a virtuális kispad vette át, nevettem el magam. Ki vagy, mit csinálsz, mit gondolsz, mit játszol, hol nyaralsz, minek örülsz, és mitől keseregsz, az életed pörög-kering az éterben, halhatatlanul. Virtuális társaságok, ismeretségek alakulnak, változnak, egymásba folynak; a társasági oldal alkalmas találkozásra, barátságokra, kapcsolatokra, információkat hoz és visz, rólad és neked.
Kalotaszegi kis falu, kis templom, harangház, temető, csipkés fafaragás. A fából összeszerkesztett harangház tetőterében, mint bagoly fészkében, fekete mezben üldögél a harangozó testvére. A templomban búcsúmise folyik, mondja, most nem lehet bemenni, csak ismerősöknek. Tárgyilagos, rövid, egyértelmű tőmondatok, semmi fölös gesztus, mosoly, vagy egyéb metakommunikációs szándék. Négy harang van, mutatja, kicsi, közepes, nagyobb és legnagyobb. Harangozni délkor szoktak, no meg a halottaknak. Férfiaknak a nagy haranggal, nőknek a kicsivel, gyermekeknek összehúzzák a kettőt, ha fiú, akkor imígy, ha lány, akkor amúgy.
A temetőben csipkézett sírkövek, meleg van. Az elhantolás rítusa sok éve itt maradt. Akár a búza kalászával körbefont, a fakazettás mennyezet közepéről lelógó harang – csak hetvenhét éve szárad rajta a búzakalász, legyint egy koros férfiú, és nem tudni, minek szól a legyintés: nekem, a búzakalászoknak, a helyben maradásnak, az időtlen idő hetvenhét évének? Az ott a pávafarok, mutat az előttem álló ház homlokzatát díszítő csipkefaragásra. Lelkesedem, gyönyörű, ő legyint. Sarkon fordul, elballag. A falucska üres, ki a temetőben, ki a házban, meleg van. Déli szieszta, komor, mosolytalan, elmarad az istenáldja.

Kérésére elmondtam, hogy milyennek látom őt. Meghallgatott, és csaknem elkönnyezte magát, annyira meghatódott, én meg elhűlve bámultam: minden szavam, mondatom addig tekeredik, csavarodik a szürkeállományában, míg hozsannát hallat önmagáról. Csak bámultam, és belém rekedt a szó, ő meg meghatódott, nedves borjúszemeket meresztett rám. Elszégyelltem magam, és sarkon fordultam. A nem megfelelő oldalról közelíted meg a dolgokat, mint én a fogorvosokat, azt hiszem, ennyit mondtam, és azt is, hogy a nagy témák fárasztnak, azaz nem érdekelnek. Mert nagy témák nincsenek. Témák vannak.

Azt is mondta, hogy nem szereti a buta nőket, és azokat sem, akik elszippantják a levegőjét. Azóta is gondolkodom, hogy milyen az okos, és milyen a buta nő. Mihez okos, és mihez buta, és hogy vajon miről is beszélt? A konyhapénz beosztásáról, elméletekről, könyvtárnyi információhalmazról, gondolatasszociációkról? Megkérdeztem, ő okosan hallgatott, én meg buta maradtam, mert erre a kérdésemre nem kaptam választ. A többire sem, és továbbra is kellettem neki.
Kellesz nekem, mondtam, mert jól érzem magam veled az ágyban, mert szeretek reggel veled ébredni, szeretem, ha átölelsz, és velem kezded a napot. És a reggeli kávéval. Azért is kellesz nekem, folytattam, mert értékeled a fekete harisnyás, magas sarkú cipőben feszülő lábikrám formáját, és bámulsz, amikor öltözöm. Buta vagyok vagy okos? És ha már nem érzem magam jól veled az ágyban, ha nem kezded velem a napot, ha a reggel hangulatát nem fűszerezi sem kávé, sem gyömbértea illata, ha már nem bámulod a lábam, akkor már nem érdekellek, és ha nem érdekellek, akkor elmehetsz. Mert ha te nem mész el, én hagylak el.

Találd ki magad! – ezt mondta tegnap, és én nem értettem. Szótagokra tagoltam, boncolgattam, mígnem rájöttem, hogy a nagy horderejű kijelentéseket távolról kell nézni, így teljességükben pompázhatnak. Addig távolodtam, amíg teljesen értelmetlennek tartottam közölni vele, hogy én már ki vagyok találva. Itt állok előtte fizikai valóságomban, ami egészen más, mint ama virtuális, amiben megismerni vélt egykoron. Itt lehet a tévedés forrása, gondoltam, de hogy a fizikai valómra hogyan szabjak virtuális köntöst, az nehéz téma volt. Megkérdezhettem volna, de akkor már rég nem tudott követni. Pedig ő volt a nyargalós fajta.
Erről jut eszembe, hogy én képtelen vagyok nyargalni. Összefutnak a részletek, összemosódnak a hangulatok, ízek és színek, élvezhetetlenné válnak. Ez elszomorít. És szomorúan nem lehetek boldog. Egyszer azt kérdezte tőlem, mit jelent az, hogy boldog. Elmondom, válaszoltam volna, de már csak hűlt helyét találtam. Elillant, mint illúzió, foszlányt sem hagyván maga után. Azóta sem tudom, hogy kinek szólt a kérdés, ha kérdés volt egyáltalán. Nem minden kérdőjellel ellátott mondat jelent kérdést is, magyarázta. Nahát, bámultam újfent, erre valóban nem gondoltam.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.