A napokon át tartó áramszünetet egy erdőtűz okozta, hallani mindenfelé. Nem olyan nagy gond ez, korábban kelünk és korábban fekszünk: telefont, laptopot nem lehet feltölteni, teljes a csend és nyugalom, infó meg szájról-szájra, embertől-emberig jut el egyikhez, másikhoz. Mi meg helyszínelünk, megyünk háztól-házig, családtól családig.

Egy évvel ezelőtt kezdtük el az árván maradtak támogatását; a cél akkor az volt, hogy ezeknek a gyerekeknek is legyen helyük az iskolákban. Mostanra kicsit változott a dolog, több infó, találkozás, tények és sorsok. Van, aki nagyon jó és éleseszű, aztán kimarad, mert sulira nem futja, vagy mert kell a többi testvérnek is, vagy mert időközben meghal a támogató nagybácsi vagy testvér, lehetne sorolni.

Helyszínelünk, érdeklődünk, beszélgetünk: kinek mikor és hogy halt meg az anyja/apja, vagy mikor látta utoljára, ki gondoskodik róla, vagy kiről gondoskodik őmaga.

Késő este van, azaz már nyolc az óra, amikor kopognak: egy gyerek áll az ajtóban, kilenc éves forma. Voltunk a házunkban, mondja jól érthető angolsággal, és ő nem is árva, a nagyanyjával él egy házban, mert apja bolond (a madman súlyos jelzőt jelent), az anyja meg elhagyta, más családja van. Szeretne ő is egy cipőt, írjam be az ő nevét is a füzetbe. Beírom.

Nem erről akartam írni, de hol egyik, hol másik történet jut eszembe.

Az a kamaszlány is, aki karácsonyra tankönyvet kért – az összest, ha lehet, erre a tanévre.

A felekezeti iskola tanítója is tankönyvet szeretne, no meg krétát, 2 dobozzal. Hogy a tankönyvet a gyerekeknek szánjuk?!, ezt eléggé furcsállja. Hogy ezt kérheti a helybéli missziótól is, azt még inkább.

Én meg azt nem értem, hogy a mélynyomorban élők miért a magas tandíjas egyházi iskolába íratják gyermekeiket (1000-1500 az államiban, 8000-12000 az egyháziban). Mert kisebb az osztálylétszám és minőségibb az oktatás, válaszolják, no meg ezt kívánja a felekezeti összetartás. Ha a központi elemi nem ezt igazolja, a másik kettő nagyon is.

Az oktatás és nevelés elég katonás, a pálca gyakran használt fenyítő eszköz, a megszégyenítés pedig hasznos módszer a katolikus iskolában is.

Azt mindannyian vallják, hogy itt a gyereknek csak üvölteni lehet – különben nem érti. Mert otthon is üvöltenek neki, és nem csak neki, hanem egymásnak is.

 A csoda az, hogy a felső tagozatra jutottak valahogy mégis bepótolják az elmulasztottakat; az első évesek száma alig kevesebb a végzősökénél, és mind írnak, olvasnak, vizsgáznak. Csoda azért, mert hatodik után legtöbben még a nevüket sem tudják leírni, még azok sem, akik a felső tagozatra jutnak. Buktatni nem nagyon szabad, mondja az egyik tanító, mert a kormánypolitika az írástudatlanság felszámolását akarja és ehhez kell a statisztika.