Fekete Vince ajánlása:

Van egy bizonyos időszaka az életünknek, amikor már “nem a messzi távlatoknak él az ember, s nem is a pillanatnak, mohón, mint az ifjúság és a vénség: ez az idő, amikor a valóságos jelennek élünk, a napnak és az éjszakának, pontosan ennek a napnak, az ébredéstől az elalvásig, figyelmesen és hálásan, szakszerűen és türelmesen, csaknem boldogan. Mert nincs más boldogság, csak a valóság megismerése, elviselése és megértése.” Ezt az időszakot nevezik a franciák — Márai Sándor szerint — “só és bors közöttnek”. Ez az az időszak, úgy negyven és ötven között, amikor az ember hajának borsos feketesége kezd elvegyülni a fehér hajszálak sószín bölcsességével.

Nem véletlenül idéztem éppen Márai Sándortól, hiszen Turóczi Ildikó Álomcsapdájának nyolc ciklusba sorolt több mint nyolcvan, pontosabban nyolcvankét hosszabb-rövidebb szövege legközelebbi rokonként, felmenőként éppen a lassan több mint húsz évvel ezelőtt elhunyt Mester Füveskönyvével, az Ég és földdel, meg a Négy évszak című kötetével hozható kapcsolatba. Ezek a tömör, miniesszészerű elmélkedések — jóról, rosszról, életről és halálról, az ősök tetteiről és a szülőkről, a szabadságról és a szeretetről, otthonosságról és otthontalanságról, döntésekről és felelősségről, önmagunk megismeréséről és elfogadásáról, mások elfogadásáról, az igaz barátságról, az élet apró örömeiről, a szorongásról, függőségről, a mindennapokról, Istenről, hitről, felnőtté válásról és gyermeki létről, a saját ritmus szerint élt életről, maszkokról és a saját arcról, szeretetről és magányról, saját útról és segítőkészségről — tulajdonképpen ugyanannak az írói, gondolkodói, elmélkedői attitűdnek, gesztusnak a termékei, mint a nagy előd esetében. Emberek vagyunk, ezért hát minden érdekel, mi emberi, mondhatnánk a könyv lényegére célozva és erre az igazi lényegre talán rá is tapintva. Mert minden vagy szinte minden, ami egy ember életében érdekes, fontos, ami gondolkodásra, elgondolkodásra késztető lehet, majdnem minden vagy nagyon sok minden feltűnik, elősorolódik, szóba kerül itt. Mert Turóczi Ildikó elsősorban gondolkodik, és gondolkodásra késztet. Emberi dolgokról, emberi dolgainkról elmélkedik állandó befelé, főként önmagába és önmagára való figyeléssel. Mert ez a könyv egy nagyon erősen öntörvényű embernek — aki erős is és kemény is, de nő is és anya is — a küzdelme önmagával, a világgal, saját kételyeivel; felülemelkedés és elbizonytalanodás, és állandó újra- és újra- és újrakezdés. Gyűjtemény ez a könyv a látható és a láthatatlan énről, a játszmákról és a játékokról, a kimondott szó hatalmáról, arról az emberről, aki szereti saját magát, és úgy szereti, ahogy van; nem akar megváltozni, és nem akar megváltoztatni sem; nem akar megfelelni, és nem akar megfeleltetni sem. Azt is mondhatjuk, idézőjelben persze, hogy valóságos “élveboncolás” a kötet legtöbb írása: mert kegyetlen, szembenéző, őszinte, hiteles elszámolás a gyereknevelésről, az öntörvényű, dacos kamaszról, társra találásról és elválásról, a csiki-csuki állapotról, a házasságról; arról a nagybetűs, saját, különbejáratú életről, ami valamiféle “csodálatos eklektika” törvényei és annak sajátos rendje és rendszere szerint működik. “Nem érdekel a múlt, nem firtatom a jövőt. Megragad a jelen” — írja Turóczi Ildikó, mert a valóságos jelennek akar élni, a perceknek és óráknak. Csakis a most érdekli, és ebben a mostban tulajdonképpen az, hogy jól érezze magát benne; senkitől nem várva semmit, örökös “nyughatatlan nyugtalanságban”, mert ilyenkor van ideje magára figyelni, a saját ritmusú életet élni; és ilyenkor ez a nyugtalanság szinte észrevétlenül átalakul megnyugvássá, valami belső kontemplációvá, teljes nyugalommá. Olyan Turóczi Ildikó Álomcsapdája, mint egy pszichodramatikus játék: védett környezetben egy színpadra, tehát a könyv terébe, a könyv lapjaira viszi, és ott mintegy feltárja lelkét, a gubancait; itt teljesen lekerülnek az addig meglévő maszkok, és az ember önmaga lehet a közönség, ez esetben a könyv lapjain, az olvasók előtt. Van tehát egy időszak az ember életében, bő tízévnyi periódus, a “só és bors közötti” életszakasz, amikor az ember még megfontoltabb, megóvni szeretne, megmenteni és a jelennek, a jelen boldogságának élni, csak az egymás után elhussanó percnek és csak a pillanatnak; és úgy élni, hogy a rossz álmokat felfogja, és csakis a jó álmokat engedje át, mint ahogy ezt Turóczi Ildikó is teszi az egy év leforgása alatt immár második könyvében, a tavaly megjelent Buen Camino! — Jó utat! című kötet utáni Álom¬csapdában. Könnyű és csak jó, csak kellemes álommal járó olvasást kívánok — a szerzővel együtt — az újabb kötet olvasóinak.

Szemelvények a könyvből:

Rendhagyó ajánlás fiaimnak, Botinak és Zalónak, és szerelmetes Emberemnek

Megmutattam az írásom két embernek, aki fontos nekem. Sokat tudnak ők, és tudásuk hiteles. Bátran és néha meggondolatlanul bánok szavakkal és fogalmakkal, mondták ők. Én meg elbátortalanodtam. Talán igazuk van, és hagyni kéne az egészet, mélyen a fiókom aljában. Aztán teltek a napok. Én meg arra gondoltam, hogy minden, amit leírtam, gondoltam és megfogalmaztam, az hozzám tartozik. Voltam erős és kemény, harcos és akarnok, vajúdtam, hittem, agyaltam és kerestem valamit. Ebből született az írás. És mint ilyen, igaz. Legyen ez egy vallomás. Vallomás arról, hogy az élet szép, árnyalt és bonyolult, mi egyszerűen hangzik, és mégsem az. És arról, hogy magunk vagyunk benne, mi magunk a kapcsolatainkban, a tetteinkben és gondolatainkban. Legyen ez az írás ajánlás önmagamnak és nektek.

* * *

Mit mondhatnék neked? Azt, hogy talán, azt, hogy nem tudom. Hát ne kérdezz. A kérdés nélküli mondatok, az vagyok én. A kérdés nélküli mondatok, az vagy te. És az evidenciák nélküli tudás, az a hit.

Ebédeltünk, jó régen volt. Kérdésed, hogy van-e hibám, meglepett. – Nincs – válaszoltam neked. – Akkor hát tökéletes vagy? – kérdezted félmosollyal. – Az vagyok – válaszoltam. Tökéletes a vágyaimban, a kapcsolataimban, a magányomban, a gondolataimban, a szorongásaimban és jókedvemben, tökéletes a hibáimban. Tudod – mondtam -, én én vagyok. Nem akarok más lenni. Voltaképp szeretem önmagam. Nem akarom megváltoztatni önmagam sem, téged sem, őt sem, senkit sem. Értelmetlen lenne. Mert akkor én nem lennék én, te nem lennél te, és értelmetlen lenne a megfelelésért, a megfelelésnek élni. A szabadságnak viszont ára van. Szépsége is. Valamit valamiért.

Párosz, sziklapart. Tökéletes hely nekem. Megragad a hangulata. A hajamba kapaszkodik a szél, szálakra bontja, süvít az óceán, éget a nap. Órákig állok, órákig várod. Nem sietünk. Aztán változik a színhely, eklektikus kávézó, chill-out – elengedem magam, az idő végtelenné válik. Becsomagolod a pakkod, búcsúzom. Valami változik, valami elmúlt, valami kezdődik. Nem érdekel a múlt, nem firtatom a jövőt. Megragad a jelen. Azt hiszem, igazat mondtál. Jó nekem.

(„Igen, valójában az írás pótcselekvés nekem, ami még örömet is szerez. Játék a szavakkal, a gondolatokkal, a mondatokkal. Mi mást lehet itt tenni? Mert látod te is, hogy mit jelent a rutin. Fáraszt, szürkít, adja a nemtörténiksemmi és múlnakazévek hangulatát. OK, haverek, barátok…Van, amikor hozzájuk sincs kedvem, mert úgymond válság van, kedves, a jókedv válsága is, a nevetés válsága is, sőt a humor válsága is. Összeülni, siránkozni, elmondani, hogy nincs pénz, ez sincs, meg amaz sincs…ugyan minek? Enélkül is tudjuk. És ujjongva örülök, ha néha felbukkan valaki, akivel lehet beszélgetni. Mert nem leszek én nyavalygós, siránkozós fehérnép, az nem. Ha nincs több szó, mint amennyi van, akkor nincs. Ami nem jön spontánul, az maradjon. Érted? Akkor belevágok egy forgatókönyvbe és iszom egy pohár Unicumot, és azt mondom: OK, eltelik ez a nap is, lesz jobb is.”)

Hideg van. Bennem van a hideg. Bebújok az ágyba. Korán van még a lefekvéshez. Este kilenc óra van. Nem baj. Fura: rutinból teszem a dolgaimat. Rutinból felkelek, rutinból mosolygok, rutinból lefekszem. Nem vonz illat, fény, hang. Semmi nem vonz. Ez ma ilyen nap – akárcsak a tegnapi. Rájövök, hogy rutinból lehet élni is, enni, inni, szeretkezni, rutinból orvosolni, beszélgetni. Felcserélhetők a hétfők a péntekekkel, a keddek a csütörtökökkel. A rutin sivár monotóniája. Szürke, színtelen, hangtalan. Pergamen bőrű, megsárgult fogú vigyor. Rutin. Valami ősi, vad sámántánc, ez kellene. Mozgás, levegő, játék. Mosoly és nevetés, könnyedén, lágyan csendülő, vidáman hersenő friss harapás. Egyre-nehezebb-ez-már-csak-ilyen kedvetlen sirámok, szürkén mélyülő ráncok, mindentudó ostobaságok – unom, unom, unom. Több ez, mint unalom, lélekölő undor. Fázom. Aludni fogok. Álmodni. Színesen. Pörgősen. Mindig mást. Élő életet, hangokat, fényeket. Álmomban élek, ébren álmodok. Fura állapot.

Néha jó a semmi. Fekszem a földön, az ágyon, a padlón, bárhol, izmom ellazul, rostjaira válik. Agyam kiürül, gondolataim szertefoszlanak. Az idő megszűnik, a pillanat végtelenné válik, és lágyan lógok bele a semmibe. Gondolat és érzelem, logika és ráció – furán cseng a szó – elsuhan valahol, súlytalanul. És jó, jó a semmi. Finom leheletnyi, lágyan elegáns, törékeny csipke-csend, térben és időben végtelen lét.

Semmivé váló szavak, évek és szerepek. Ki voltam, ki vagyok? Semmivé váló kérdések. A pillanat lágy ölelése, válasz nélküli értelem. Tudománytalan bölcselet – jó, jó a semmi. Szétpattanó szappanbuborék, lágyan csendülő akkord, imamalom. A kedvenc mantrám, mondád, a lótusz rejti kelyheiben. Kincsként őriztelek, elengedlek, légy szabad, térben és időben végtelen.

A minap a rejtett szépségről beszélgetünk. Mi ez konkrétan? – kérdezted. Az jutott eszembe, hogy fontos az nekem, hogy emberi kapcsolataim őszinték és rendezettek legyenek, hogy önmagam legyek bennük. Talán ez is a rejtett szépséghez tartozik. Amikor azt mondom valakiről, hogy szép ember, akkor arra gondolok, hogy szép az, ami benne van: a gondolatai, az érzései, a tekintete, a békéje, nyugalma, derűje… és szinte láthatatlanná válik a fizikuma. Ez az ő rejtett szépsége. A világban nagyon sok szépség van. Például az anyám. Amikor azt mondja, hogy ne bánts soha, senkit. Te is mondtad, én is mondom. Ez is egy rejtett szépség.

Szürke január. Szürke napfelkelte. Ne lopj! – szürke parancsolat. Ne lopj… értéket, vagyont, gondolatot, életet, hétköznapokat… Ne vedd el, ami nem a tied. Mi az enyém? – kérdem. Az életem, a gondolataim, a cselekedeteim, a mindennapjaim. Az enyém, ha nem veszed, ha nem veszi el… Ha meg igen, akkor az nem feltétlenül jelenti azt, hogy elloptad, ellopta, mert lehet, hogy odaadtam neked, neki, önként, jószántamból. Ha meg önként adtam oda neked, neki, akkor lehet, hogy arra eszmélek, hogy nincs saját életem, gondolatom, cselekedetem, mindennapom, mert önként lemondtam róla. Egy idő után hiányozni fog. Hiányozni fogok önmagamnak. Fura, nem? Akkor hát megloptam önmagam? Hogy is van ez? Elvettem önmagamtól önmagam? A lopás egy sajátságos formája ez: lopni önmagunktól… Akár álmokat, terveket, életet, levegőt. Klónozás – emberklón. Mondjuk, hogy a sajátom. Ülünk egymással szemben, furcsa állapot. Én vagyok ő, vagy ő én? Kicsavart kérdés, olyan, mint ez a szembenülős állapot – a saját klónommal. Melyikünk az igazi? Ellopott énem ő? Van neked lelked? – kérdezném. Nem teszem. Nem akarom. Nincs neki, vagy ha van, akkor az enyémből van, vagy az enyém van neki. Ez lopás, önként felajánlott, önmagamból. Szürke gondolatok, színtelenek. Színét veszi a gondolat: loptam, önmagamat. A parancsolat: igaz.

A keresztre feszítés áldozat volt, a mindenható feláldozta a fiát, egyetlen Isten-ember gyermekét. Nem fér a fejembe, eszembe, lelkembe, hogy miért kell feláldozni bármit, bárkit valamiért, valakiért. Az áldozat nagysága lenne a szeretet mértéke? Feláldozom az életem, a szabadságom, a gondolataim, az értékeim a szeretet nevében? Én áldozat nélkül szeretnék élni, és az lenne a jó, ha áldozatok nélkül szeretnétek engem is. Mondjuk, önmagamért. Válts meg bűneimtől a szereteteddel. Elég ez nekem áldozat nélkül is. Ne hozz értem áldozatot, sem anyagit, sem másmilyent, szeress engem, és én ettől boldog leszek, bűnöktől mentes. Te is az leszel, mert nem kell áldozatot hoznod. .- A pokol lent van, a mennyország pedig fent – mondta a gyerek komolyan, és kiegészítette azzal, hogy ő nem akar a pokolba jutni, mert ott szenvedni kell mindörökké, mert ott tűzben ég az ember, a pokol tüzében. – Mit teszel azért, hogy ne juss oda? – kérdeztem én. Ő meg sorolta, hosszú volt a lista. – És mindezeket megtennéd akkor is, ha nem létezne a pokol? – faggattam tovább. – Azt hiszem – válaszolta bizonytalanul. Nem kérdeztem tovább. Nem akartam összekuszálni a benne levő rendet. Ha jó leszel, ezt kapod, ha meg rossz, akkor amazt. Hogy mi a jó, és mi a rossz, azt eldöntik helyetted, neked csak meg kell tanulnod. Aztán, ha előkúszik a kígyó, csábít, új világot villant fel előtted, akkor teljes a zűrzavar. A zűrzavarod. És elhiszed, hogy lelkiismeret-furdalásnak hívják ezt, szenvedsz tőle. Bár érzed, hogy valami sántít, nem fogod megfogalmazni, mert szükség van az áldozatodra, és szorongat a félelem. Fura idő volt ma, kiderült, beborult, a napsütésből potyogtak nagy, kövér esőcseppek, valahol villámlott, máshol mennydörgött. Játékos kedve volt az időnek. Nekem nem. Nekem ma fura kedvem volt. Meghatározhatatlan. Felvettem a bő, piros nadrágom, és lezavartam egy takarítást. Hogy tisztán lássam a dolgokat a polcon, padlón, mindenhol. Jólesett. Mint a délelőtti séta a csendes kis faluban. Az órákig tartó, időtlen beszélgetés az élet apró dolgairól. Ráérősen, sietség nélkül. Eljövök még ide, azt hiszem. Félelem és áldozat nélkül, csupán szeretetből. Mert így fogadnak engem is itt.

Mottó: A virtuális kapcsolat egy nagy illúzió és átverés, mondta valaki, mert felépítesz magadnak egy látomást, és azzal vagy kapcsolatban. A résztvevők a legjobbat akarják adni magukból és magukról, azt, ami az önmagukról alkotott illúziók részei, és nem mindig vannak még köszönő viszonyban sem a valósággal. Ugyanakkor felelősség és következmény nélküliek. A virtuális kapcsolatok ma a témám. Valaki a fentiek értelmében határozta meg a virtuális kapcsolatok lényegét. Rábólintottam, igaznak találtam. Mindaddig, amíg be nem bizonyosodott az ellenkezője, mintegy igazságaként annak, hogy nincsenek általánosítható tételek a világban. Neked írom ezt a levelet, akivel bár soha nem találkoztam, barátommá lettél, és barátom maradtál. Illúzió és átverés nélkül, önmagad adva, felelősséggel, és ennek a következményeivel. Arra gondolok, hogy a virtuális kapcsolatoknak létezik ez a valóságos formája, ami attól lesz éppen valóságos, hogy önmagunkat adjuk benne, félelem és hazugság nélkül, feltétel és előítélet nélkül, mindig a megfelelő pillanatban, mindig akkor és úgy, amikor és ahogy kikívánkozik belőlünk, annak a biztos tudatával, hogy egyszer majd, amikor éppen ideje lesz, elolvastatik és megválaszoltatik. És rá kell bólintanom arra, hogy bizony szeretem a világháló eme szolgáltatását, ami lehetővé teszi nekem, hogy gondolataimat akkor küldjem el neked, amikor éppen fontosnak érzem, annak a biztos hitével, hogy eljutnak hozzád, és válaszolni fogsz rá. Elmélkedem, és megosztom veled. Arra gondolok, hogy néha magam sem tudom, mi a megvágyott álom és mi a töktiszta valóság. Nem tudom elkülöníteni. Ha lecsupaszított racionalitással nézem a dolgaimat, akkor olyan szárazak, hogy fuldoklom tőlük. Ha az álmaimat nézem, akkor meglelem az értelmet benne, és nem mindig tudom elkülöníteni a valóságtól. Ha nagyon erőlködöm, akkor teljesen irreálisoknak tűnnek. Mégsem tudom mellőzni. Hozzám tartoznak. Pont úgy, mint a racionalitásom. Jól megvannak egymás mellett. Akkor hát miért kellene mellőznöm egyiket vagy másikat? A tegnap este szeretett unokaöcsém azt kérdezte, hogy emlékszem-e még a négy-ötéves önmagamra. Pontosan emlékszem, mondtam. Élek a földi környezetemben, és van egy világom, ami az enyém, amiből való vagyok. Ehhez tartozom, a másikat meg élem. Mint minden gyerek. A különbség talán az, hogy ez az érzés végigkíséri az egész életemet, a mai napig. Így élek én. És leírom neked, irracionális racionalitással.

* * *

Levél a fekete körmeimről

Mottó: ”Mintha nem is történt volna semmi. Néhányan mennek, megyünk, néhányan jönnek. Ez a dolgok rendje. A dolgok rendje az, hogy… ki tudja már? Én nem. Nekem már nem kell erről tudnom semmit. Hitegetem magam, hogy van még remény és erény. Aztán minden reggel kétségek közt ébredek és epétől keserű a szám. Elfogadni lehet, beletörődni nem. Vagy mégis? Idővel biztos. Beleszürkül majd a fejembe az élmény utáni vágy, mint ahogy a gyermek sírja bele fájdalmát elalvás előtt a párnába. De ami már az enyém, azt nem veheti el senki. Az itt van bennem…” (demero)

Találkozzunk egy teányi időre, mondtad. Éppen itthon jártál, és eszedbe jutottam. Én örültem neked, és találkoztunk egy teányi időre. A körmömre néztél, és elégedetten nyugtáztad, hogy nincs rajta erős szín, és az enyém. Nem szereted a vörösre festett műkörmöt, mondtad, én meg nem gondoltam semmit. Az életet élni jó, és nem túlélni, mondtad, én meg egy nagy közhelynek gondoltam. Szeretem a közhelyeket, válaszoltam, mert többnyire igazak. És az életet élni én is szeretem. Te élsz a te életteredben, én az enyémben. Naponta váltunk néhány sort, egy teányi levelet. Nézem a feketére festett körmeimet, és tudom, hogy nem szereted, én sem szeretem, és valami gonoszkodó érzés van bennem, önmagammal szemben. Valami olyasmi, hogy hadd lássam, mi a fekete bennem. Valamelyik este egy velem hasonló korú társaságban voltam. Iszonyatosan éreztem a semmit, a lélektelen semmit. Néztem az arcokat, hallottam a hangokat, és nem értettem, hanem valami iszonyatos iszonyatot éreztem. Nem volt szó csak a múltról, hogy milyen nagyszerű is volt az, a mi múltunk, és mi magunk benne. És szó volt arról, hogy értéktelen a mai nemzedék, tunya és erőtlen. Néztem magunkat, és láttam azt, hogy miként varrjuk a nyakukba mindazt, amit mi nem valósítottunk meg a mi életünkben, és éreztem ennek a fájdalmas iszonyatát. Láttam a leértéktelenített önmagunkat, mint tunya és erőtlen kísérletet a túléléshez. Jövök haza, és írok neked, néhány sort csupán, egy teányi időnyit. Írok neked a fekete körmeimről, tudom, hogy nem szereted, én sem szeretem. Megírom neked, hogy én nem akarok részt venni ebben, nem akarom élni a lemondás és túlélés iszonyatát, ezért fekete most a körmöm, hogy emlékeztessen: ilyenné válni öngyilkosság, és én nem akarok öngyilkos lenni. Vannak álmaim, szeretek élni, szeretem a napkelte gyönyörű színeit, ha a virágnak van illata, ha vannak tiszta gondolatok. És szeretem a közhelyeket. Szeretem a magaslabdás játékot is, írom. A magasan adott labda arra jó a sportban, tudom meg, hogy lecsaphasd, és pontot szerezhess vele. Te tudtad? És én keresem azt, akinek kedve van magasan adni vissza, veszítve ezáltal a megszerezhető pontot. Magasan adni vissza, a magaslabdás játék kedvéért. És amikor leírom neked, megnyugszom. Te válaszolsz nekem, a pincét lomtalanítod épp, mert kell neked a tér. Nem a túléléshez, hanem a zenéléshez, az életedhez, ahhoz, ami a tied. Írsz nekem, röviden, egy teányi időben, és örülök minden sorodnak. A rejtett szépség titkát csak az tudja, aki éli. És ez a valódi szépség. Ezt érzem mikor teányi leveled olvasom, és kedvem van letörölni a feketét a körmömről. Vissza a pincébe, lesz ott rend, a lelkem rendje, írod, és fülig ér a szájam. Mi is a pincében voltunk, csak másmilyenben.