Kötetek

Változó idők Kamerunban (Fehér gyógyítóként a hegyi királyságban)

Dr. A. Gergely András recenziója (részlet):

A kötet egyfajta élménynapló, missziós noteszlapok és vállalási jegyzőkönyv száraz közlésanyagának összedolgozására épülő „tereptanulmány”… Kevés ilyen van, jószerivel nincs is a magyar könyvpiacon, így tehát érdemi érdeklődés övezheti a kiadványt mindazok körében, akik Afrikával munkavállalóként, önkéntesként, humanitárius turistaként, kulturális antropológusként, fejlesztési szakemberként, gazdasági piacfelderítőként vagy akár befektetési térségkutatóként foglalkoznak/foglalkozni fognak. Ezenfelül nem titkolnivaló, hogy az irodalmi-művészeti-tudományos érdeklődés, mely Afrika iránt az elmúlt években önmaga sokszorosára növekedett mindezen szférákban, szolid, de igényes megjelenítést találhat ebben a kötetben olyan országról, melyről a magyar közgondolkodás szinte teljes szférája semmit sem tud. Missziós „bevetés” a főszereplője tehát a kötetnek, s missziós kibocsátás esélye rejlik a Kiadó vállalásában is, hogy elérje mindazokat, akik számára Afrika nem pusztán fekete és ismeretlen földrész, hanem korunk kultúráinak egy markáns tartománya, ezernyi részlettel-árnyalattal eltérő mindazon ismeretektől, melyeket Afrika-tudásnak nevezhetnénk.

A teljes recenzió elérhető az Afrika Tanulmányok honlapján.

Szemelvények a könyvből:

A nap lassan, egyhangúan telik. A betegek az ajtóban várnak, átölelnek, kezet fogunk. Van, aki kezelésre jött, van, aki ellenőrző vizsgálatra. Lázas betegünk is egyre több akad, köztük alig néhány maláriás. A pozitív maláriateszttől megkönnyebbülünk, mert ez biztos diagnózist jelent, és megfelelő gyógyszerrel négy nap alatt gyógyul. A többi trópusi fertőző betegség is jórészt csak tüneti kezelést igényel, és néhány nap alatt látványos gyógyulás az eredmény. Délben érkezik a meleg ebéd, én következetesen megmaradok a banán és a földimogyoró mellett. Az empátián gondolkodom, és belém villan, hogy itt és most alkalmatlan vagyok erre. A felismeréstől rosszul érzem magam, az okát keresem. Nézem az olajtól csöpögő, zöldséges ételt habzsoló, boldog embereket, a nagy hasú gyermekeket, a gennyes fertőzésekkel tarkított bőrüket, a piszkos ruhákat, alsószoknyákat, nem érzek sem empátiát, sem sajnálatot. A „kórházunk” előtti bambuszpadon üldögélünk, déli szünet, és a megszokott kép: a csapat eszik, a betegek várnak, csevegnek, én pedig egy régi beszélgetésre gondolok. Nem hiszem, mondtam akkor, hogy a halált, ami előtt mi olyan fájdalmasan állunk, sírunk és gyászolunk, ekképp értelmezné az afrikai nép, és ha most, valamiféle csoda folytán ott találnám magam, mondjuk egy afrikai törzs vályogviskója előtt, látnám a nagy hasú pucér gyermekeket, amint köhögnek, játszanak az agyagos földön, és naponta kétszer kemény puliszkát esznek, nem hiszem, hogy képes lennék átérezni azt a helyzetet, amiben ők vannak, élnek. Azért sem, folytattam, mert képtelen lennék természetesnek, megszokottnak érezni, élni azt, ami nekem nem az, sőt mi több, elrettentő, és nem megközelíthető, hanem valami ösztönös félelem miatt biztonságos távolságba helyezem magam tőle. Nem hiszem, hogy az, amit én embertelen nyomornak, elviselhetetlen kosznak tartok, az nekik is az. Mert ők nem ismernek mást, és pont annyira távolinak éreznek engem, mint amennyire én őket. Hogy viszolyognának-e tőlem vagy sem, azt nem tudom. Talán az undorító, fehér bőrömtől. Érdekes lenne megtapasztalni, tettem hozzá, ha lenne hozzá elég bátorságom. Mint megidézett jövőben, itt ülök most abban a helyzetben, amiről beszéltem a régmúltban. Az evidens, hogy itt nincs senkinek szegénységtudata, és a halállal szembeni viszonyulásuk is más. A betegség is más értelmezést nyer, a gyógyítás is másképp történik. Nem empátiát érzek, hanem valami mást: a kíváncsiság elfogadással elegyített másságát.

* * *

– Hogy lehet az, hogy valaki modern, katolikus és nagyon vallásos, ugyanakkor a szellemek jelenlétét sem tagadja? – kérdem ismételten. A király elnézően mosolyog, ettől enyhén szólva tökbutának érzem magam. – Az úgy van – mondja szépen, lassan tagolva a szavakat, kiegészítve a megfelelő mozdulatokkal –, hogy az Isten van legfelül, ő a mindenek ura. Az emberek és az Isten között léteznek a szellemek. Ők sokat tudnak az emberről, olyant is, amit Isten nem, ezért olykor segítenek neki. Ha viszont a szellemek igényelik Isten tanácsát, akkor Isten segít nekik. Mert erről már beszéltünk, azt gondolja, hogy nem értem, és igyekszik példákat sorolni. Ha például el akarok érni valamit, például vissza akarok jönni Esuba, akkor Isten segítségét kell kérnem, mert az ő kegyelméből történnek a dolgok, mondja nagy áhítattal. De vigyáznom kell arra, hogy a rossz szellemeket ne haragítsam magamra, mert azok árthatnak nekem, és ebbe Isten nem szólhat bele. Az előtte levő olajfaágra mutat: látom, hogy milyen szép zöldek a levelek? Nem mindig volt ez így. És nem tudta, hogy miért fonnyadnak napról-napra. Azt viszont észlelte, hogy az áldozati calabash-bögre reggel nem ott volt, ahol este hagyta. Este még az asztalon volt, éjjel pedig a bejárati ajtó mögé került a földre. És ez így volt minden egyes nap. Este az asztalon, reggel az ajtó mögött a földön. Az ajtót belülről bereteszelte, azon senki nem jöhetett be. Összehívta a vének tanácsát, hogy oldják meg a rejtélyt. A vének hosszasan gondolkodtak, majd egyikük megkérdezte: mi van az olajfaágat tartó calabash edényben? Víz volt benne. A levelek azért fonnyadtak, mert a fon nem hozott boráldozatot a szellemeknek, ők pedig úgy üzentek a királynak, hogy a calabash-bögrét minden este az ajtó elé vitték, ezzel keltvén fel a figyelmét. Nézzem csak meg, amióta az olajfaágat bambuszborban tartja, azóta erőteljes, gyönyörű leveleket hajt. És az, aki erről az ágról letépett levéllel indul útjára, az Isten, a szellemek és a fon áldását hordozza. Említem a filmet, és a hagyományos orvosokról kérdezem. Annál többet ő sem tud mondani, mosolyog, mint amennyit én is tudok róluk. Valamennyi közvetítő, azaz traditional doctor hithű keresztény. És a gyógyításban csak a szellemek segédkeznek, ehhez Istennek nincs köze. – A te hazádban nem így van? – kérdezi udvariasan. – Hát nem éppen – válaszolom – ott a szellemek nem játszanak ennyire fontos szerepet. – Kár – válaszolja. – És az emberek boldogok? – Ezt nem általánosítanám – válaszolom. Bólint, érti. Én kevésbé.

* * *

Reggel minden a megszokott rend szerint zajlik, indulunk dolgozni. Bennem fokozódik a tegnapi érzés, nem tudok mihez kezdeni vele. Munkatársaim mögött haladok, ők vidáman diskurálnak, én néha megállok a reggeli barátságos üdvözléseket fogadni, és egy-két fotót készíteni. A gondolat, hogy itt van egy vagy több pusztító kór, és gyakorlatilag tehetetlenek vagyunk bármit is kezdeni vele, nyomaszt. A tudatlanság, a kiszolgáltatottság ördöge, mondhatni rossz szelleme fészket ver belém. Ez meghaladja az elfogadásom határait, és most először érzem, hogy ez egy más kultúra, más értékrendekkel, más reakciókkal, más elvárásokkal. Nem voltak illúzióim, sem megelőlegezett feltételezéseim, és most a másság érzésével viaskodom. Az egyértelmű, hogy az én, kíváncsisággal és elvárásokkal fűszerezett el- és befogadásom az itt élőknek nem okoz gondot. Annak az újnak vagyok a része, ami változást hozhat, és én nem vagyok egyáltalán biztos abban, hogy a nagyon várt, ismeretlen változás jót hoz majd nekik. A tegnapi férfi arcát látom magam előtt: ésszerű és medikálisan racionális felvilágosító ténykedésünk a tudatlan mosolyt percek alatt bizonytalanná, szomorúvá tette. A demagóg szövegek jutnak eszembe, a csábító nemzetközi standardok, ezek aránytalan viszonya a még élő törzsi szokásokkal és hagyományokkal, a kettő között tátongó irdatlanul mély szakadék. Ezt áthidalni egy ingatag bambuszhíd nagyon nem elég. Nem tudok nem gondolni az amerikai jó tanácsra: ne próbáljak változtatni az itt élők szokásain! Vajon az ide tervezett gyógyszergyár sem fog? Vajon az itt élő és maradó ember, legyen férfi vagy nő, aki legtöbb húsz percig képes figyelni, összpontosítani egy dologra, hogy tud majd megbirkózni a fejlett technológiával? A sok önkéntes önzetlen munkája hogy veszi fel a versenyt a profitorientált befektetésekkel, a „nemzetközi standardokkal”? Polycarp fejfájásról panaszkodott tegnap. A stressz miatt, ami a rendszeres munkát és tervezést kíséri. Ez lesz az új patológia itt? Tenni vagy nem tenni? Ez itt a kérdés, aminek válaszát talán eldöntötte az elhunyt fon akkor, amikor az ősi bambuszház mellé temetkezett.

* * *

Vasárnap reggel hosszan ébredezem. A „magánszférámon” gondolkodom a hálózsákomban. És az „official meeting”-en. Azon is, hogy miképp lehet alkalmazkodni egy kultúrához, ha nem csupán a megfigyelés a dolgod. Az önkéntes gyógyító szerepem előnyökhöz juttat a megismerés, megtapasztalás izgalmas történéseiben, ugyanakkor a felelősségét is érzem. Ez az a fura kettősség, ami az első nap óta kísért. Itt semmi nem evidens, semmi nem nyilvánvaló: van white-man time, és van black-man time, van irdatlan kosz és szegénység, és van igény nemzetközi standardokra, mindenki keresztény, és senki sincs, aki ne hinne az ősök szellemében, az amulettek hatásában, van király, és van független hegyi királyság, mint állam az államban, egymástól függetlenül, és egymást támogatva. Vannak szokások és szokásrendszerek, és nekem most az a bajom, azaz a dilemmám, hogy hol vagyok én ezekben, hol vannak a saját határaim, meddig engedhetek, és meddig mehetek magam is.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.