Kötetek

Boszorkányok, sámánok, varázslók (Esuföld, Kamerun)

Lektori vélemény:

Senki ne reméljen többet a belelapozástól, mint hiányérzetet, ha nem érdekli amúgy Afrika, veszélyek, fertőzések, majmok, álomkór, falusi orvosságos emberek, nemzetközi segélyezés, gyógyszerbiznisz, egészségipar, szociális tanulás, segíteni tudás, önkéntes veszélyvállalás, megérteni képesség… De ezek bármelyikéből tömegével talál a kötetben, nem is akármilyen módon, hanem az orvosi antropológia, az egészségturizmus, a gyógyítás vallása és a szakralitások sajátos bűvköre, az összehasonlító terepkutatás, a saját lét- és értékrendszer viszonya az afrikai mindennapokhoz, a megoldások keresése a lehetetlenben és hasonló kérdések gazdag tárházával találkozhat.

A Szerző eddig már két könyvet szánt afrikai orvosi munkája leírásának, egy hegyi királyság életkörülményeit, szereplőit, társadalmi csoportjait és problémáit, hitvilágát és kapcsolati kultúráját bemutatva. Talán fölösleges akkor egy harmadik könyv…?! Hihetnénk, de éppen e megvalósult kötet a bizonyság rá: aki megérteni akar, az keres, kutat, nyomoz, elemez, értelmez a leggyakrabban, s e téren is mindig másként, másból indulva és máshová érkezve, máshogyan látva és másképp értelmezve Mások és a saját szerepét is. Itt most az összefüggések, a mélyebb, morálisan és betegségfogalmak felől átértelmezett életvilágok felé vezeti olvasóit. De nem önt el az „Afrikában jártam” kalandos szirupjával, nem rendít meg pusztán azzal, hogy betegek, védtelenek, háború vagy világnagy fertőzések által megvert emberek körképét adja, s azt sem igényli, hogy moccanjon bennünk a segíthetnék, a „támogató” ösztön, a jóvá tevő szándék. Egyszerűen csak elbeszél, beavat, „konzultációra” hív egy ismeretlen és hatalmas földrészre, ahol éppenséggel betegek is vannak, s látszólag egészségesek is. De mind kevesebb és kevesebb a vétlen jótevő, több és több a haszonleső, esélytelenebb a gyógyító, de sikerdúsabb az egészség-üzletbe befektető. Élet. Mindennapi, afrikai, vidéki, vallási, megélhetési, túlélési, menekülési feltételek, ártó körülmények, s még ártóbb emberek a szereplői. Nem mert gonoszak vagy rosszak… Csak mert élnek, s ebbe más is belehalt már. De hogy miképp élnek, s miért nem, amikor már nem, az kulcsfontosságú kérdés a Szerző számára. S hogy miként élhetnének szebben, jobban, egészségesebben, ha nem rontanák őket gyógyítással, fejlesztéssel, segélyekkel – ez is fénylően kiviláglik a könyvből. De nemcsak kiviláglik: messzire sugárzik, villódzóan, szikrázóan, morálisan is elszántan. Emberkönyv. Afrikai emberkönyv, ahogyan egy európai, női, orvosi, morális nézetből ez még egyáltalán megfogalmazható. Rendre csak drámai, tragikus, helyenként muris, másutt csupán leíró, megnevező, ismeretközlő. De a mi lényegesebb: nem kápráztatni akar, hanem gondolkodtatni, mérlegelni, önmagunkra figyeléssel másokat is megajándékozni. És ez fontos. Mert enélkül még segíteni, megérteni, elfogadni sem lehet. S nemcsak Másokat nem, önmagunkat sem.

Hát így. S akinek ez kevés, talán próbálja ki, milyen az: afrikaiul létezni. Ott, ilyen világokban, ilyen korokban, ilyen klímában, ilyen hagyományok között. És ilyen „megváltásokkal”, „civilizálásokkal”, „fejlesztésekkel” – azaz kiszolgáltatottsággal, esélytelenséggel, nemléttel. A nemlét kontrasztja azonban itt nem a lét, hanem a másként lét… – s ehhez, vagy ennek kicsiny esélyeihez járul hozzá tiszta tapasztalati élménnyel a Szerző.

A. Gergely András

Szemelvények a könyvből:

Krónikus betegellátásról is eléggé bizarr dolog itt beszélni: krónikus a gyógyszerhiány, a nincstelenség, az éhezés, a betegség, az ellátás hiánya is… és bizarr a csendben gubbasztás is. És rájöttem, hogy ez a természetes… itt és nekik… és néha már nekem is… de talán mégsem… és ez a bizarr benne. Nehéz ezt eldönteni, nehéz itt élni, nehéz nem lenni dühösnek vagy éppen frusztráltnak. Pedig épp erre nincs szükség itt és fölösleges is. Ez egy nyugodt, békés hely, ahol a skorpiómarás sem halálos, csak nagyon fájdalmas, ahol térdig a sár, ha esik, és ahova nem vezetnek utak…

* * *

„A politikai antropológiának/szociológiának semmi köze a Westworldhöz, nem is értem, miért ez jut itt mindig eszembe.
A Westworld egy kommersz, nem túl sok részből álló filmsorozat, nem tudom, ha ismered, úgy vélem, hogy nem. Én sem ismertem májusig, amikor indulás előtt fel nem töltötte fiam a gépemre, mint könnyű filmet a nehéz, fáradt, alternatív, 40+ fokos estékre.
Próbálom röviden összefoglalni a sorozat lényegét: teremtenek egy virtuális, mesterséges világot, betelepítik emberformára és különféle szerepek betöltésére tervezett robotokkal. Ebbe a világba ki meg be lehet utazni, lehet marhapásztort játszani, következmény nélkül elpusztítani, kilőni egy egész várost, lehet bármit, mert a megsérült robotokat megjavítják, és a játék folytatódik tovább. A gond csak akkor kezdődik, amikor a robotok egy kis műszaki hiba miatt emlékezni kezdenek… és nem is mesélem tovább, mert kissé szájbarágós a történet.
Hogy mégis miért említem? Mert amióta itt dolgozom, folyamatosan azt érzem, hogy egy mesterségesen felépített, megtervezett világ része vagyok, amiben az elvárás felém, mint bárki más felé, hogy előírás és protokollszerű legyek és így is tegyek. Közben néha megjelennek a külső világból valakik, kezükben egy halom papír, ki emezért felel, ki meg amazért, de az senkinek nem tűnik fel például, hogy a zuhanyozó külső falára szerelték a vízcsapot; a jelentésben a zuhanyozó mellett pipa van, szóval okés a dolog, semmi gond, aztán mindenki igyekszik minél előbb elmenekülni erről a helyről, hogy ne fertőződjék semmi frásszal, miközben a frász is mesterséges, mert simán elkerülhető vagy megelőzhető. Az elvárás, hogy rendben legyen minden, azaz előírás és protokollszerű, az egyetlen info, ami átmegy a helybéli csapat felé. Ha csak az egészségügyi munkára vonatkoztatom, elvész a kórisme, a kórtörténet, nincs más csak protokoll, ami nyilván szükséges, de nem kerülhet(ne) mindenható szerepbe… és kerül. Mint ahogy a műszeres vizsgálat is, néha hajmeresztő értékeléssel, szóval egyik varázslatból érkezünk a másikba, a valósból a hamisba, a hitből az ámításba.
Az analógia persze nem teljes (ha egyáltalán analógiának nevezhető), csak a sorozat adta hangulat az, amit itt szinte folyamatosan tapasztalok magamban.” (levél a táborból)

* * *

Nem dolgunk most eldönteni, hogy mi a valós és mi a hagyományokból eredő hit és képzelet terméke, sem a tudomány és népi hitvilág közötti, egymást támogató vagy kizáró kapcsolatról nem fogunk értekezni, ésszerűbb elfogadnunk, hogy minden csodának és természetfelettinek megvan a maga helye és szerepe az adott közösségben. A csecsemőkkel beszélő asszonnyal való találkozás élménye bennem maradt, a hallottakban akkor egy pillanatig sem kételkedtem, mint ahogy senki nem kételkedik, aki Őt felkeresi. Úgy véltem, hogy mindez nem zárja ki vagy nem mond ellent annak a racionális és tudományos orvoslásnak, amit akkor és ott képviseltem, viszont olyan tényeket tár elém, mik segítenek megérteni a közösség mozgató erőit. Ez a gyakorlat később is sokat segített nem csupán a gyógyító, de a betegségmegelőzésben végzett munkámban is. Lehetővé tette a közösségbe való beilleszkedést, a „tanult” és „tanulatlan”, „tudó” és „tudatlan” közötti, akkor és ott formálisnak vélt különbség árnyalását, megerősített abban a hitemben, hogy a „terep” értő ismerete szükséges és nélkülözhetetlen a segítő munkában, lévén az egyetlen, ami lehetővé teszi a „segítők” és „megsegítettek” egymáshoz közeledését, növeli a terepmunka hatékonyságát és eredményességét.

* * *

Hajnalra viszont már vacogtam a hálózsákomban, és Godwinnak is hűlt helye volt, viszont fejem fölött valahol, nem túl messze a telephelyünktől, majmok ricsaja hallatszott.
Mikor Godwin előkerült hajnali terepszemléjéből, lelkendezve számoltam be neki a hallottakról.
– Azok nem majmok voltak!, állította határozottan. Ha azok lettek volna, tette hozzá, én is hallottam volna.
Rövid töprengés után ismét megszólalt:
– Tudod, hogy a csimpánznak minden részét fel lehet használni?! a koponyáját akár trófeának is!, lelkesedett.
Nem túl rég Godwin még a lehető legnagyobb meggyőződéssel állította, hogy a csimpánz nem állat, mert sokban hasonlít az emberhez, és sorolta is hosszan az ezt bizonyító hasonlóságokat, ezért most elképedve hallgattam, amint egyre jobban belemelegedett a mesélésbe:
– Itt, pontosan itt lőttem ki egyet néhány hete, mondta, és lehet, hogy megijedtek és kerülni fogják ezt a helyet. A csimpánz okos, nagyon okos, morfondírozott.
– Ha tudtad, hogy épp itt vadásztál rájuk, és tudtad azt is, hogy ezzel elijeszteted őket, akkor miért épp ide jöttünk majomlesre?, kérdeztem. És ha a csimpánz nem állat, akkor te mire vadásztál?!
– Csak egyet lőttem ki, és azt is csak azért, mert utamba került, válaszolta türelmesen Godwin. Teljesen véletlenül került az utamba, könnyű volt eltalálni… Lehet, hogy mind nem ijedtek meg és visszajönnek!, vigasztalt engem és talán önmagát is, figyelmen kívül hagyva a csimpánz mi- vagy kilétének meghatározását.
– Figyelj Godwin, most nem fogunk csimpánzra vadászni! Még úgy sem, ha véletlenül utadba kerülnek! Rendben?!, zártam le a témát.
– Jó, akkor tarajos sülre vagy tobzoskára fogok vadászni!, bólintott kollégám, aztán összekaparta a meglévő parazsat, elővett két vadbanánt, a parázsra tette, megsütötte reggelire, majd elindultunk esőerdős majomlesre. Néhány órás barangolás után kiderült az is, hogy épp ebben az erdőben rejtőznek kollégám frissen ültetett kakaócserjéi és vadbanánfái, a környék varázslói és gyógyítói is ide vándorolnak a ritka füvekért és a vadkender is biztonságosan terem itt.
Arról végképp letettem, hogy megértsem, miért kell ilyen messze eső helyet választani a zsenge cserjéknek, amiknek leghamarabb 2-3 év múlva lesz termése, mint ahogy arról is, hogy miért olyan helyre jöttünk majmot nézni, ahonnan menekülnek a majmok, de már nem is volt lényeges, mert az erdő annyira szép és valós volt, hogy néhány percnyi séta után már minden mérgem és bánatom eloszlott. Vizet patakból és liánból ittunk, estére újabb adag vadbanánt gyűjtöttünk a szomszédos ültetvényről, és amíg Godwin vadra lesett valahol az erdő mélyén, én békésen alhattam és álmodhattam majmokat a parázsló tűz mellett.

* * *