A földre toccsanó köpet… mindmáig nem értem, mi zavart annyira benne

1.Franciska hátizsákjára nézett. Váltásruha, két pár cipő, esőkabát, hálózsák, fogkefe, fogkrém, hátizsákja megszokott tartozékai. Leült, elővette a többoldalas tudnivalókat tartalmazó listát, a zsákjára nézett, majd ismét a listára, mi fontos és mi nem, napok óta nem tudta eldönteni. Betette, majd ismét kivette a füldugókat, tuti, hogy mélyebb alvás esik vele, de nem biztos, hogy a mély hasznos is, bár előző útján jó volt nem hallani az egereket éjjel, és nem is foglal sok helyet. Telefon, laptop, fényképezőgép, töltők a kisebb zsákban, repjegy, másolatok, engedélyek egy közös mappában, nem túlságosan elől, de elérhető távolságban, ismét máshol a másolatok. Az ország szokásairól, elvárásokról és szabályokról szóló infókat majd ismét átnézi útközben. Karkötő, színes kis fadoboz, nyakék, könyv, néhány letöltött film, zene, amulett értékű darab, ennyi épp elég, bólintott és határozott mozdulattal behúzta a zsinórt.
Kinyitotta számítógépét, rákeresett ismét a helyre, átnézett néhány trópusi betegséget, laptopjára gyűjtött néhány fontosnak vélt dolgot; a misszió jónak, hasznosnak tűnt, örült neki.

2. Az ügyeletes nővér hátradőlt székében. Lassú mozdulattal, mint akinek semmi nem sietős, akinek ideje nem órákban, percekben mérendő, az előtte heverő regisztrációs napló után nyúlt, kinyitotta, majd becsukta, tekintete a falon mászó legyet követte. Lassan felemelte a naplót, becélozta a legyet és egy jól irányzott, pontos mozdulattal agyoncsapta. Elégedetten köpött a cementpadlóra, majd a kórterem kopott matracain heverő alakokra tekintetett. Többnyire messziről és hosszas kezelésre érkeztek, batyujuk az ágyak alatt és mellett hevert. Kölest vásároltak, kását főztek belőle, vízzel vagy tejjel, némi cukorral. A homokóra formájú, kisszéknyi magas cserepet, amiben szünet nélkül parázslott a szén, itt találták, a rögtönzött konyhán. Családostól jöttek, aki nem volt beteg, ott aludt a kórház melletti vendégsátorban, vagy kint a szabad ég alatt. Délelőtt főztek, majd felügyeltek a betegre, beszélgettek, fohászt mondtak, esténként együtt teáztak, kávéztak. Rendje és rendszere volt itt az életnek, a mindennapos kezeléseknek, fájdalmas injekcióknak, reggeli viziteknek, estéli zsivajgásnak, imának, földre borulásnak.
A nővér kinyújtóztatta merev tagjait, ásított, majd az infúziós állványhoz sétált. A második tasak vér csepeg a tegnap érkezett lány vénájába, fokozott felügyeletet kíván, ez állt az átadásban. A tasakot a lány vénájával összekötő műanyag cső falára feketés massza tapadt, úgy tűnt, hogy az elviselhetetlen melegben ismét bealvadt a vér. A nővér ásított, majd kicserélte a kanült, kinyomkodta a tasak aljából az alvadékot, gyorsított a cseppszámon, elővett két tabletta paracetamolt, ellenőrizte a transzfúziós sürgősségi gyógyszerkészletet, elégedetten bólintott. A beteg mozdulatlanul feküdt, arccal fal felé fordulva, kopott kendőjét fejére húzva.

3. A gyermek halkan nyöszörgött. Fatma az újszülöttet szoptatta és aggódva nézett kétéves fiára. Kórházba kellene vinni, mindenki azt mondja, mert sokan halkan meg hasmenésben; tegnap ugyan jobban lett a Bahja teájától, de ma már a kását sem tudja megenni. Nasszír azt mondta, úton van, hogy érkezik nemsokára, de ki tudja… Ennek a kicsinek is hasmenése van, és ő is beteg, sokan meghaltak a faluban…
Ha Nasszír nem érkezik, meghal ez a gyermek, szólt oda az anyjának; meghal, bizony, ha Nasszír nem érkezik, válaszolta az anyja, ha apád élne, ő elkísérne téged, de apád rég meghalt. Menjünk, anyám, mélyen alszik ez a gyermek, hiába rázom, nem ébred fel!, szólt ismét Fatma az anyjához, és kopott zsákokat tett a szamár hátára, ráfektette az alélt gyermeket, hátára vette a kicsit. Megver a férjed, ha férfi nélkül mész, és megver engem is, ült le az anyja a konyha földjére. Fatma rácsapott a szamár hátára, vigyázz a többire, szólt vissza az anyjának, és elindult a koleratáborba.

4. Egyre-másra érkeztek a betegek. A száraz évszak fegyveres konfliktusait esős évszakban a kolera és egyéb trópusi bajok váltották fel. Kiszáradt, alélt gyermekeket, felnőtteket hoztak szamárháton, ágyastól. A fémvázas, vastag műanyagszálból font ágyakat leemelték, a rögtönzött sátrakba vitték, vödröt toltak alájuk.
Franciska az eszméletlen beteg pulzusát kereste; öt liter Ringer, egy liter gyorsan, a többi negyvenes cseppszámmal, mondta a mellette álló nővérnek. A nővér ránézett a rögtönzött kórlapra és bólintott; az orvos nyelvét nem értette, viszont a kulcsszavakat és a számokat megjegyezte.
Alszik, szólalt meg a kolléga mosolyogva. Arasid, a szakképzett asszisztens nem sokat konyított az orvostudományhoz. Franciska fáradtan nézett rá: nem alszik, eszméletlen. Arasid tovább mosolygott, mélyen alszik, ismételte, majd a lány lába mellé köpött. Mestertalálat, a cipőmtől épp egy centire, és mindig ugyanoda, gondolta Franciska, összegyűjt, formáz, foga között kisercint, kint vagy bent, bárhol és bármikor. Itt így szokás és pont.
Franciska a beteg mellett maradt, még húsz köbcenti ötven százalékos glükóz, szólt a nővérnek, aki önkéntesként dolgozott az alig egy hete beindított koleratáborban. A harmadik ágyas betegre mutatott, a tele vödörre, a beteg kiszáradt bőrére, távolba vesző, merev tekintetére, a mellette fekvő néhány hetes újszülöttre. Két nappal ezelőtt érkeztek, hárman. A kétévest tegnap temették. Megy tovább a Ringer, folyamatosan, lassú cseppszámmal, és adj neki egy gramm ceftriaxont, az újszülöttet pedig vigyék haza, ő rendben van. Az önkéntes jegyzetelt, majd a beteg tejtől duzzadó mellére mutatott. Franciska bólintott: egy napig más anya szoptassa a babát, aztán majd meglátjuk, mutatta kézzel-lábbal. A nővér is bólintott, majd hosszasan magyarázott az anyának. Az anya hallgatott, felült, előbb az újszülöttre nézett, majd az orvosra, és erőteljest köpött a tábor döngölt földjére.

5. Új beteg érkezett, rikkantott Arasid vigyorogva; az orvos bólintott, indult, beteget hoztak szamárháton, ágyastól…