„Nagyon helyesnek tartom, hogy az óvszer helyes használatáról is szó esik, mert valószínűleg tabu erről ott beszélni szülő és gyerek között… De semmi esetre sem a fehér embernek kell megmondania, hogy milyen kultúra szerint éljen az afrikai ember… Ez felháborító.”

Tabu hát – az összes diák közül, állításuk szerint, alig néhány beszél óvszerről és nemi betegségről a szüleivel.

Megnyugtató viszont, hogy fehér ember megmondhatja, meg is mondja, az afrikai pedig teszi, ahogy gondolja, szokása tartja vagy ahogy tudja. Harang helyett dobot ver, templomban táncol és énekel, lépten-nyomon imádkozik és slágereket komponál Jézusról; mindenki Amerikába vagy Európába menne tanulni vagy dolgozni, de már a vízum kérésénél elbotlik. A varázslók és boszorkányok létét még az iskolaizgató sem tagadja, és a rontás ellen mindenkinek ott lóg a nyakában a sokszoros amulett.

„… Kamerunban sok-sok száz vagy ezer királyság van. A Nyugati és Észak-Nyugati régióban szinte minden völgy egy külön királyság.”

A törzsi királyságok/fondomok száma ennél jóval kevesebb, és mindeniknek saját hagyománya, szokásrendszere van, nyelve van. Az iskolákban (az említett 2 régióban) a törzsi nyelv és az angol nyelv használata megengedett. A törzsi nyelvek különböznek egymástól: a szomszédos fondomból érkező kollégám például, nem érti az itteniek nyelvét. Az országszerte beszélt pidgin használata az iskolákban nem megengedett. A temetkezési szokások, a hagyományos rítusok, táncok, ritmusok is fondomonként különböznek.

„Kamerunban a katolikus egyháznak vannak a legjobban felszerelt és legmodernebb kórházai, amivel az ország egészségügyének a gerincét alkotják.”

Igen: a katolikus egyháznak is, a többi egyházhoz hasonlóan, viszonylag jól felszerelt kórházai vannak, és valóban az egyházi korházak alkotják az ország egészségügyi ellátásának a gerincét. Kamerunban az egészségügyi ellátás mindenhol fizetős, csak az állami kórházakban térítésmentes néhány szolgáltatás, így a védőoltások, az antiretrovirális szerek, a malária alapellátása öt éves korig. Az állami kórházak, egészségügyi pontok ellátása, felszereltsége gyatra, a perifériára, így az említett fondomokba sem jut orvos (az utak gyatra minősége miatt jelentkező sincs nagyon), ezért többtízezres közösségek élnek bármiféle egészségügyi ellátás hiányában, vagy nagyon kezdetleges, szakmailag nagyon megkérdőjelezhető ellátással.

„… a nyugatiak el akarják intézni az afrikai népességszaporulat és a nemi betegségek terjedésének problémáját, ahelyett, hogy figyelmet és energiát fordítanának az elmék fejlesztésére is. Másrészt pedig az eddigi tapasztalat sem támasztja alá a hatékonyságát. Sokkal jobban figyelni kellene itt az emberek szellemi és érzelmi intelligenciájának fejlesztésére!”

Nem teljesen így van. Többnyire a sokgyerekes anyák nem akarnak szülni négy-öt gyereknél többet. A fogamzásgátló tabletták használata ritka, és elég drága is ahhoz, hogy rendszeres használatról szó ne essék. A férfiak is ritkán használnak óvszert, családtervezésről sem beszélhetünk. A sok gyerek gondot jelent: napi ellátásuk (kaja, ruha, gyógyszer) minimális vagy ennél kevesebb, az alultápláltság, az elhalálozási ráta nagy. Ilyen körülmények között nehéz érzelmi intelligenciáról, ennek fejlesztéséről beszélni. Tények vannak; ahol hét gyerekből hármat-négyet eltemetnek, ahol hónapokon át csak fufu és zöldségfőzelék jut az éhes szájaknak, ott eltompulnak az érzelmek.

„Az ott egy más világ …”

Valóban az. Más értékek, más hagyományok, más szokás- értékrend. Törzsi létforma állandó változásban, alakulásban. Sötét, zárt ablakszemes, fűtetős kis kunyhókban a háromköves tűzhelyen fufut főző anya esti mesét mond. Hallgatja őt a sok éhes gyerek, vacsora után koszos, olajos bambuszágyon, hegyén-hátán alszik mind. Akár romantikus is lehet, de nem az. Tény és nem több. Reggel felkelnek, újabb fufu-adag után mindig indul a dolgára: a legkisebb az anyja hátára, a többiek óvodába, iskolába. Füzet, ceruza, palatábla nem mindig van, ezért előfordul, hogy tizenkét évesen még nem ír, nem olvas. Tizenöt-tizenhat évesen állapotos marad, gyereket nevel, és a gyógyszeradagját nem számmal, hanem pálcákkal rajzoljuk. Nincs ebben semmi borzasztó, elítélnivaló – tény és nem több. Megrökönyödni sem kell, életük telik, gyereket nevelnek-temetnek, majd megöregednek, dolgoznak, amíg lehet, hátuk-válluk sajog, nyakuk merev, és telik az élet. Már rég nem tudják, hány évesek: ötven-plusz vagy hatvan-plusz, annyira mindegy már, többet nem ér egy vállvonásnál.

Pontosan erről van szó:
„… amit Ön dzsungeltörvénynek nevez, az az Ön által kis ösztönlényeknek nevezett emberek kultúrája. Ők ez alapján élik meg az érzelmeket.”