Advent van. Reggel hideg, délben nagyon meleg. Száraz évszak, de mindennap esik egy keveset. Nem baj: később lesz víztelen szárazság.

Fáradtak vagyunk: a telephelyünk zsúfolva, kevesen vagyunk, nehéz patológia, és nyakunkon az AIDS-szűrővizsgálat. Reggel félnyolckor kezdünk, délután ötkor végzünk. 50 önként jelentkezőnek tudunk naponta gyorstesztet végezni, többre nem jut idő a folyamatosan érkező betegek miatt. A koedukált kórteremben malária, hastífusz, tüdőgyulladás, férfi, nő, gyerek, fiatal és idős.

A reggeli lendület délre lankad, délután háromkor összeveszünk, fél négykor végre már tudjuk, hogy nem egyformán látjuk a dolgokat, négykor újraszerveződés mellett döntünk, közben hazaengedünk és felveszünk újabb 1-2 beteget, félötkor ismét nincs szakmai konszenzus, egyre ingerültebbek vagyunk, ötkor enni megyünk. Hatkor már világos, hogy a következő hét sem lesz könnyebb: az összes, újonnan felfedezett HIV-fertőzötteket visszahívtuk megerősítő vérvizsgálatra. Hétkor még mindig dolgozunk: a rohamosan fogyó gyógyszereinket pótoljuk, nyolckor végre belátjuk, hogy ehhez a munkához kevesen vagyunk. (Nyomasztó hét a szűrővizsgálat miatt. Rohadt dolog közölni a tényt: az eredmény pozitív, kérem visszajönni egy hét múlva a megerősítő vizsgálatra. Másodpercekig még tartó mosoly, majd a döbbenet, utána a nem-értem állapot, majd a tény ismétlése, aztán néhány kérdés a családról, gyerekekről, egyebekről. A kórteremben pedig egymás mellett a többéves és az új fertőzött: az egyik haldoklik, a másik csodában reménykedik. Nem csak én vagyok fáradt: a többiek is azok, főképp, mert nem szoktak folyamatos és rendszeres munkához; a fáradtság miatt mindenki ingerültebb és idegesebb, a kisebb-nagyobb villongás, összetűzés nem ritka. Szerencsére afrikai stílusban zajlik itt minden: most üvöltünk egymásra, tíz perc múlva szent a béke.)

Reggelizünk, Collins kedvence a csokikrémes kenyér. A rajzait mutatja; az enyém a piros limuzinos.
Beszélgetünk.

– Miért nem húzol cipőt? Hideg van.
– Nincs.
– És a fekete, amit a múltkor fényesre takarítottál?
– Az a templomi.
– Karácsony jön – cipőt vagy cukorkát szeretnél?
– Rizst hússal.

12 éves, lábra állni sincs ereje, nagyanyja a hátán hozza a kórházba: alig lélegzik, nyöszörög, csontra-bőrre fogyva. HIV-tesztje pozitív. Az apja házában élt eddig, anyja rég elhagyta. A sürgősségi ellátás nem segít, meghal. Mindkét szülő fertőzött, mondja a nagyanya, majd hátára veszi az élettelen testet, elmegy. Holnap eltemetik az udvarban – mondja. Semmiféle igazolásra szükség nincs. Tény. És pont.

Az AIDS-világnapra 500 HIV-tesztet kap a helyi állami központ; tam-tam és hangzatos beszédek után egyezség születik: a 16 éven felüli, önként jelentkező diákokat szűrik elsőként; és hogy ne legyen stigmatizáló, nem a központban, hanem a suliban. De mert a központban kevés alkalmazott van, ők adják a tesztcsíkokat, ígérik (fáradnunk sem kell, majd a helyszínre szállítják). mi pedig elvégezzük a munkát. Az eredmény: százvalahány diák és a laborosunk órákon át vár, tesztcsík nincs, telefonon sem elérhető senki. Hogy miért stigmatizáló az önként jelentkezés, az sem teljesen világos, de mindezek után talán nem is fontos. Este tízkor kopognak az ablakon: érkeznek a tesztcsíkok.

A közzététel legegyszerűbb és legbiztosabb módja a templomokban történő hirdetés marad. Hála az egyházi segítségnek, nálunk teltház van. A célzott korcsoport 16-45 év. Kicsit tétovázunk, hogy mi legyen a 60+-al, aztán beletörődünk: a 60+ a mi saccunk, nekik fogalmuk sincs, hogy életkorilag hol tartanak, így a 45 sem mond túl sokat. Tulajdonképpen a teszt sem, az egyetlen, ami számít, az ingyenesség.

Az amerikai Peace Corps önkéntese néhány napja érkezett. Lakása kicsit távol esik az iskoláktól, ahol dolgozni fog, ami nem lenne túl nagy gond, ha lenne be lenne kötve az áram. Még nincs. Ő 2 évig marad, szerződése szerint komfortos lakásban. Lakás van, kényelem kevésbé: konyha ezután lesz, az áramot is majd bekötik. Hogy a lakbért előre fizette a szervezet: az már az ő baja. És a Travisé.
Előre fizetni itt nem szerencsés dolog, nem is bevált gyakorlat. Előleget igen, kb az összeg harmadát, a megmaradt részt majd odább, de semmikképp nem az elvégzett munka végén, hanem jóval később; amikor pénz van. Az pedig többnyire nincs. Ezt a legtöbb szervezet viszont nem tudja, és előre fizet, hogy minden rendben legyen. A pénz hamar elfogy, a felújításra, konyhára stb pedig természetesen nem jut, és kialakul a patthelyzet: a házigazda vállát vonogatja, az önkéntes pedig várhat, gyertyafényben romantikázhat vagy lefeküdhet korán, improvizálhat. Azt még nem tudja, persze, hogy a helyzetnek egyetlen megoldása van, de ha tudná sem alkalmazná, mert nincs még elég tapasztalata és gyakorlata. Én sem tudtam, amíg bele nem fáradtam az udvarias megoldásokba és üvölteni nem kezdtem, ami viszont csudamód eredményes volt. Meg nem sértődött senki, eszébe sem jutott, barátságosan vigyorgott mindenki és a helyzet megoldódott. Travis a szervezete segítségében reménykedik, azt meg ugyancsak nem tudja, hogy Amerika messze van, a házigazda pedig sem írni, sem olvasni nem tud, internetről szó sincs, telefonja sem mindig működik, és a két év hosszú, nem kell annyira sietni.

Amióta itt vagyok, kicsit gyanússá vált az „élj a mában és mának” hangzatos jelszó. Mert itt valóban a jelen pillanat számít, hogy mi volt tegnap, mi lesz holnap, az nem téma. A múlt azért, mert elmúlt, a holnap azért, mert még nincs. Ha kaja van, azt jó most felfalni mind, gyógyszert beszerezni pedig elég akkor, ha már elfogyott. És ha nincs, akkor nincs – marad a láz és a vizes pakolás. Fejlesztés – az annyira kínai, hogy már a harmadik mondatnál bóbiskol mindenki. Az éld a pillanat gyakorlatának én biztos, hogy nem értem a lényegét, őket viszont a lényeg nem érdekli; Polycarp meghívót kapott egy londoni továbbképző szemináriumra; gondterhelt és fáj a feje, mert ezt-azt néhány hónappal előtte meg kell szerveznie. Hogy ez életforma lehet, az neki rettenet.

Amíg ők szerveznek, én a kígyóház őrzőjét faggatom: tényleg segítenek a kígyók a meddőségben, tényleg idejárnak a nők, hogy teherbe essenek, és tényleg azt hiszi, hogy elhiszem a teljes sztorit? A beszélgetés elég muris: én pidginnel próbálkozom, a mesélő viszont csak a helyi nyelvet tudja, a fordító-tanító figyelme pedig el-, elkalandozik.