Dr’s round

Két napja bandukolnak, vagy talán három, nem jegyzi ezt senki, mint ahogy azt sem, meddig maradnak, vagy mikor térnek vissza. Szinte teljes vagyonukat hozzák, a batyuban, az ember hátán; azt a keveset, amit a házban hagytak megtalálják, ha egyszer majd visszatérnek, addig használja más, szüksége szerint. A házat sem zárták be, de nem is tudnák,

kereszt/metszet

Franciska hátizsákjára nézett. Váltásruha, két pár cipő, esőkabát, hálózsák, fogkefe, fogkrém, hátizsákja megszokott tartozékai. Leült, elővette a többoldalas tudnivalókat tartalmazó listát, a zsákjára nézett, majd ismét a listára, mi fontos és mi nem, napok óta nem tudta eldönteni. Betette, majd ismét kivette a füldugókat, tuti, hogy mélyebb alvás esik vele, de nem biztos, hogy a

Arabia

Alkonyodott. Arabia felnyalábolta a sebtében összerakott cuccokat, tekintete Hassant kereste. A kétévesforma kisfiú elvegyült a rozzant buszról leszálló tömegben, szakadt ingecskéjében, csípőjére kötözött nadrágjában ide-oda rohangált a szikkadt, poros úton. Testét csúnya kiütések borították, arcát véresre vakart pörkök, sebhelyek, nyakán pikkelyszerűen hámlott a bőr. Arabia szorosabbra húzta magán a kendőjét. Úgy hallotta, hogy ebben a

Kóan – kánon

Ki vagy te és ki vagyok én? A végtelen teljesség tökélyében megválaszolhatatlan kérdés. Nem is fontos. Hogy mi a fontos? Talán az illúzió, talán a non-illúzió. Talán mindkettő. Talán a kettő közötti egyensúly. Nincs egyensúly, nincs harmónia, mondta. Van, válaszoltam én. És természetesen nem tudtuk bizonyítani, pedig épp ő volt a bizonyíték. A virtuális térről