„Doktor, meséltem már neked azt a történetet, amikor Hamupipőkét megkérdezik, miért épp a Hercegbe szeretett bele? Hamupipőke azt feleli: „Azért, mert a mese nem adott nekem más lehetőséget.” Burhan Sönmez/Isztambul, Isztambul Mint kerten a varjak Útközben csupa kietlen, kiszáradt, kiszikkadt föld, az út mentén csontra aszott állattetemek, most van a száraz évszak vége, minden és
Kameruni kollégámnak láthatóan nagyon fontos volt az a valami, amit Ő nemzetközi standardokként nevezett meg. Például nagy örömére szolgált, hogy megszerveztük az AIDS világnapját. A projekt sikeres volt, sokan jöttek szűrővizsgálatra, a harmincezres közösség összes iskolája felsorakozott, pergős dobszóra meneteltünk, majd elhangzottak a lelkes beszédek is. Sokan voltunk, valóságos és látványos közösségi megnyilvánulás lett belőle.
Egy találkozás boldogsága pillanatokba sűrűsödik bele. Ezek a pillanatok maradandóak. És csak ezek. A háttérből népdalfeldolgozás hallatszik, nem arról hajnallik, amerről hajnallott – hangzik, mint jól irányzott, tömör kinyilvánítás. Mint egy taoista tanítás. Mint egy japán haiku. Lágyan feszít. „Nyújtsad kezed, bár egy felet, bár egy szót csak szóljak veled, nyújtsad kezed keresztesen, búcsúzzunk el
A földre toccsanó köpet… mindmáig nem értem, mi zavart annyira benne 1.Franciska hátizsákjára nézett. Váltásruha, két pár cipő, esőkabát, hálózsák, fogkefe, fogkrém, hátizsákja megszokott tartozékai. Leült, elővette a többoldalas tudnivalókat tartalmazó listát, a zsákjára nézett, majd ismét a listára, mi fontos és mi nem, napok óta nem tudta eldönteni. Betette, majd ismét kivette a füldugókat,
Megjelent a PR Heraldban (2021) Kalotaszegi kis falu, kis templom, harangház, temető, csipkés fafaragás. A fából összeszerkesztett harangház tetőterében, mint bagoly fészkében, fekete mezben üldögél a harangozó testvére. A templomban búcsúmise folyik, mondja, most nem lehet bemenni, csak ismerősöknek. Tárgyilagos, rövid, egyértelmű tőmondatok, semmi fölös gesztus, mosoly, vagy egyéb metakommunikációs szándék. Négy harang van, mutatja,
Megjelent a Kultúra és Közösségben (2020) Mottó: egy régi levél, mit Neked írtam egyszer a „tiszta” helyekről, és arról, hogy ami körülöttem van, az nem az. Akkor nem értetted, mit is akarok mondani ezzel, talán nem is érthetted. Helyszín: Dél-Szudán, menekült tábor, este, munka után és előtt, de lehet, hogy közben. Beszélgetünk. A kollégám pakisztáni, sört
Aznap sokan érkeznek a kórházba: egy felrobbant akna letépte a tizenéves gyerek jobb kezét, a lázas, rángógörcsös kisgyerek szemét tenyerével takarja el anyja, nagyhasú, májcirrózisos betegek várnak a sorukra… Nyomasztóan fura a várakozás csendje. Gubbasztanak, míg sorra kerülnek, villan az agyamba… gubbasztanak, mint kerítésünkön a varjak. Rögtön elszégyellem magam a gondolatra. A tizenéves gyereknek amputálni
Alkonyodott. Arabia felnyalábolta a sebtében összerakott cuccokat, tekintete Hassant kereste. A kétévesforma kisfiú elvegyült a rozzant buszról leszálló tömegben, szakadt ingecskéjében, csípőjére kötözött nadrágjában ide-oda rohangált a szikkadt, poros úton. Testét csúnya kiütések borították, arcát véresre vakart pörkök, sebhelyek, nyakán pikkelyszerűen hámlott a bőr. Arabia szorosabbra húzta magán a kendőjét. Úgy hallotta, hogy ebben a
