Kamerun délnyugati szavannás hegyvidékein egymást érik a fűtetős házikók és a fedett, négyköves tűzhelyes pihenők. Itt élnek a nomád fulánik és itt vannak az őslakósok ültetvényei, farmjai.

Tangheka, bár Esu része, többórás (5-7 órás, helyi ritmusban) gyalogútra van tőle. Az út nem könnyű, köves-kavicsos, meredeken fel, majd meredeken le, helyenként vörös agyaggal vagy homokkal borított. Motorbiciklivel két óra alatt (a nem idevalósinak kissé hajmeresztő módon) lehet Esuból Tanghekába érni, így érthető, hogy akinek itt van termőföldje, farmja, ültetvénye, birtoka van itt, az a száraz évszak idejére családostól Tanghekába (vagy más hasonló helyre) költözik.

Tanghekában nincs kisbolt, az itt élők többnyire önellátók. Házaikat, pihenőhelyeiket a folyók mentére építik, inni, főzni, mosni, mosakodni a folyóvizet használják, a folyó adja az egyik alapélelmiszert, a halat is.

November elején szokás a folyóöbölben gátat építeni, a víz útját eltorlaszolni, a gát fölött lecsurgó víz útjába fűkosarakat helyezni, és ezekbe a vízzel érkező halakat kifogni. Az így kifogott hal legnagyobb részét füstöléssel szárítják, a faluba viszik vagy küldik és eladják. Az öböltől fennebb eső részeken is hálóval és rögtönzött horgászbottal fogják ki azokat a halakat, amelyek „megijedtek a gáttól és visszatértek”, vagy amelyek, a lelassított sodrású vízben el sem jutottak a gátig. A történet ugyanaz: egy részét megeszik, nagyobb részét tartósítják.

Mindezzel nem is lenne semmi gond, ha nem épp a kialakított öblök állóvize lenne a malária kórokozóját terjesztő szúnyog kedvenc telephelye, ahova lárváit telepíti, ahol szaporodik, és ha ezek az öblök nem lennének egymástól nem túl nagy távolságra.

Az itt élők sokféleképen kezelik a maláriás fertőzést, néha néhánynapos kininnel, máskor gyógyfőzettel, és van, amikor csak a lázat csökkentik paracetamollal. Így alakul ki a krónikus malária, vagyis a nagyszámú kórokozó Plasmodiumot hordozó, akik, ha nem is mutatnak betegségtünetet, vagy tüneteik enyhébbek, állandó fertőzésforrást jelentenek. A malária terjedéséhez három tényezőre van szükség: a megfelelő szúnyogra, a betegséget terjesztő Plasmodiumra és a fertőzött emberre. A mesterségesen kialakított öblök a fertőzöttek számát, ezáltal a krónikus maláriában szenvedők számát növelik. Ellenük tenni bármit is reménytelen, egyrészt mert ami nem jelent közvetlen halálokot, annak nem igazán tulajdonít jelentőséget senki, másrészt pedig, mert a hal, az egyéb elejtett állat mellett, alapélelmiszert jelent.

Alapélelmiszer nem csupán a hal, hanem a csapdával elejtett vagy házi készítésű puskával és tölténnyel elejtett kisállat is. Az éjszakai életet élő kisemlősök egyikének fölöttébb érdekes az elejtési módja: sötétedés után emberi vizelettel locsolják meg a földet, ami odavonzza a rágcsálót, csaléteknek pedig mérgezett gabonafélét használnak, amit a piacon vásárolnak. Az így elpusztult állatot szintén füstölik, szárítják (ez jelenti a legelterjedtebb tartósítási módszert), majd áztatással puhítják. Azt tudják, hogy a használt méreg az emberi szervezetre is káros, de állítják, hogy főzéssel, sóval és olajjal a méreg hatását veszti.

Nagyobb vadra Kamerunban is tilos vadászni, de ezt nem igazán veszi komolyan senki. Van ennek is kiskapus megoldása, ami sejthető: kisebb adagot ajándékba kell vinni belőle a megfelelő helyre. És ha a kisebb vagy nagyobb majmokat eddig meg lehetett csodálni természetes környezetükben, most, épp az orvvadászok végett, a legkisebb zajra is riadtan menekülnek.