Az első kiadás borítója:

Fekete Vince ajánlása:

Kevés őszintébb, hitelesebb és sodróbb erejű könyvet olvashat manapság az ember önmagáról, a bennünk levő „ismeretlen” Én felé vezető útról, szeretetről, segítségről, kitartásról, arról, hogy kik vagyunk, mit is keresünk magunkban és másokban, a világban (újra és újra), el addig, hogy milyen szülők, gyermekek, társak és barátok vagyunk/voltunk. Igazi írói vénára, igazi írói szemre valló munka, a legapróbb részletekre is kitérő, alapos megfigyelő, és – mondjuk ki -: született prózaíró könyve a Buen Camino!

Olvasói vélemények:

„Hét-nyolc évvel a könyv megjelenése után, már elmondhatom: ez volt A Könyv, aminek a hatására végiggyalogoltam az El Caminót. Sose lehetek elég hálás érte.”

„Először a legújabb könyvét, az Esztert olvastam el. Majd muszáj volt leemelnem a polcról a Buen Camino!-t, ismét.
Nagyon szép és pontos értékeléseket olvastam a könyvről, inkább nem erről írnék.
Méginkább átéreztem az olvasottakat, mint ahogy pár évvel ezelőtt, amikor először olvastam. Akkor is tudtam, hogy fontos a könyv. De most beigazolódott.
Elgondolkodtató, tele vagyok kérdéssel …”

„Ha Szent Jakab Útját nem is, de a saját belső utamat végigjártam olvasás közben. Sok mindenen elgondolkoztam, sok mindent újraértékeltem a hatására. Épp most nagy szükségem is volt erre. Most befejezettnek jelöltem, de még napokig vissza-vissza fogok lapozgatni benne.”

Szemelvények a könyvből:

Sokat és keveset tudtam az Útról. Ahhoz sokat, hogy fejest ugorjak a semmibe, ahhoz viszont keveset, hogy szállásról szállásra megtervezzem. Spirituális zarándoklás, kiszakadás a megszokott környezetemből, a „hol van a saját határom?” kihívása, vagy egyszerűen csak a teljes szabadság erős vágya? Azt hiszem, minden benne volt. Szabadság az, ha akkor kapsz, amikor kérsz, és azt, amit kérsz. Szabadság az, ha bizalommal engedik el a kezed. Szabadság az, ha gondolataid és tetteid a tieid maradnak, és bármikor megoszthatod ezeket bárkivel. A szeretet szabadságból fakad és ebből él. A szabadság pedig szeretetből. Modern zarándoklat ez. Kilépés a mindennapokból, a hátamon a házam vágya, a szabadságé. Út, amelyen nagyon erős az összetartozás élménye kortól, nemtől, vallástól, és mindentől függetlenül. Ahol senkit nem érdekel, hogy mit csinálsz az Úton kívüli életedben, milyen státusod, rangod van, hogy hova mész majd vissza. Szívesen segítesz, és örülsz a segítségnek. Honnan indultál, hány napja járod az utat? Ezek lesznek a megszokott kérdések. Holá és Buen Camino, ezeket már az első órákban megtanulod, a kísérő mosolyt is. Ha zuhog az eső, vagy hóvihar van, akkor is.

Nem kívánom senki társaságát. Egyedül indulok el. A zsákom ma nehezebb. Lassan haladok. Mary száguld el mellettem. Ő mindig száguld. Ezúttal kávézót keres. Én is. Ausztráliából jött, és csak ezért. Hogy járja az Utat. Arca kemény vonású. Nem fogom megkérdezni, hogy mi a fájdalma, döntöm el. Mert van az neki, azt látom, érzem. Azzal küzd most. A kemény száguldás, amit időnként megszakít egy-egy hosszabb pihenés. Ilyenkor Mary leül, ölébe hajtja a fejét, és nem mozdul sokáig. A fájdalom magába roskadó szobra, ez ilyenkor Mary. – Ma még biztonságban, nyugodtan élsz, aztán néhány óra, és a világ másik sarkán találod magad. Felborul az életed, megváltozik minden körülötted, és rémülten kapaszkodsz bármibe, amit elég erősnek érzel ahhoz, hogy megtartson. Arra gondolsz, hogy lesz-e elég erőd folytatni az életet, áthelyezni magad az ismeretlenbe. Ha fiatal lennék, akkor kihívásnak nevezném, de nem vagyok az. Nadrágot kell vásárolnom, mert ez az egy nem lesz elég – fejezi be a monológját. Hat hétre tervezte az útját. Pihenni megállunk egy helyen. Iszom a kávét teával, eszem a bagettet csokival, és hallgatok. Arra gondolok, hogy teszi ezt a sors térben és időben, különböző dimenziókban. Ma még tervezel és boldog vagy, holnap meg tótágast áll a világ. Te meg tótágast állsz a világban. Megyek, és megyek, és megyek. Órák telnek el, és még mindig a külvárosban járok. Parkok mindenkinek, gyerekeknek és időseknek, sportolni vágyóknak és szerelmeseknek. Parkok, sétáló emberek, hancúrozó gyerekek, vasárnapi vidámság. Újabb órák, újabb kilométerek, és mintha nem akarna véget érni a hétvégi forgatag. Fáradt vagyok, nagyon fáradt. A botom kedves baráttá vedlik, egyre erősebben nehezedem rá. Vajon meddig kell még mennem? Sehol egy tábla, sem templom, sem város, sem falu, csak az Út. Biciklis zarándokok húznak el mellettem, vidáman köszönnek rám: Buen Camino! Intek csak, máshoz nincs erőm. Késő délután van, alkonyodik. Ha sátram lenne, felhúznám. Itt és most. Nincs. Kimerülten támasztom a botom, ő is engem. Mi az ördögöt keresek itt? Nyúzottan, koszosan, csapzottan, eldagadt lábakkal, bemerevedett izmokkal, éhesen, szomjasan? Ma már másodszor bukkan fel bennem a kérdés, ezúttal nem boldog izgalommal. Mit keresek? Az Út spirituális erejét nem érzem, semmiféle erőt nem érzek. Csak mérhetetlen erőtlenséget. Azt igen.

André Jozefával társalog. Jozefa képviseli a falu emberét, bemutatja a kis közösséget, fogatlan szája szélesen mosolyog Andréra, aki teljes figyelmével hallgatja őt. Jozefa kitüntető figyelmével elbájolja Andrét, kettőjük párosa zárja a kört. Itt van a két hangos német is. Ez a sorsom, törődöm bele, és eldöntöm, hogy mostantól kezdve szeretni fogom őket. Igen, mély levegőt veszek, szeretni fogom őket, és leülök melléjük, a két német mellé. Egy mosoly ide, másik oda, jól van ez így. A mosolyt visszakapom. Azonos korúak lehetnek, úgy hatvan körül mindketten. Egyikük sportosabb, magasabb, elevenebb, lendületesebb. A másikuk alacsonyabb, mackósabb, nem beszél angolul. A nyurgább igen, és máris indul a társalgás. – Az élet egy színpad – mondja – helyben vagyunk, gondolom, és kényelmesen elhelyezkedem –, és mi vagyunk rajta Don Quijote. – Még inkább beleolvadok a székembe, ráhangolódom a témára. – Szélmalmok is vannak, harcolunk velük, és megálmodjuk Dulcineát. Mindenki hallgat, még Uli is, csak Jozefa képez külön világot Andréval. Álmodjuk a szélmalmainkat, álmodjuk Dulcineát. Klaus tovább meséli a sztorit, de mindannyian lemaradunk egy felvonással, beleálmodjuk a napnyugtába Don Quijotés világunkat, ki-ki a magáét, azt hiszem. Merengéseinkből a házigazda riaszt fel, a szálló árában benne van a vacsora, meleg, frissen készített, házi.

* * *

Átsétálok a néma, néptelen téren, korán van még. Most nyit a kávézó. Én vagyok az első vendége. Nem tudok spanyolul, de amíg érkezik a kávé teával, addig belenézek a helyi újságba. Ébredezem. Az otthon vagyok bárhol a világban kellemes állapotában szürcsölgetem a kávém. A kávézó lassan megtelik, adom tovább az újságot. Elfogadni az életet, a sorsot néha nagyon nehéz. A fájdalommal együtt élni is. Valami nagyon egyszerű, filozófia-mentes életgyakorlat kell hozzá. Fűznék egymás után okos gondolatokat, de annyira értelmetlen. Annyira nincs kedvem hozzá. Agyam üresjárata kellemes most. Az okos gondolatok gyarlóvá tesznek néha, az okos tökéletesség hamis álarcát teszik rád. A tökéletes, a hibátlan olyannyira szép, mint amennyire ijesztő. Nézőpont kérdése ez is. Érzőpont kérdése. Fehér és fekete. A minden vagy semmi belülről jövő, biztos igénye. Megalkuvás, kompromisszum, fesztelen lazaság, éltető konvenció. Meg tudom tanulni vajon? Napi négy ölelés elég a túléléshez. Nekem egy is elég lenne. Kenyér, víz, csokoládé, napi négy ölelés boldoggá tesz, kenyér, víz, csokoládé, napi egy ölelés elégedetté, kenyér, víz, csokoládé, és túlélem. Astorga, kávézó, fekete tea. Mindenkinek mást jelent. Távolodom a kávézó világától, merülök a sajátomba. Kinek a sorsát élem? A sajátomat. Nem vétek ez, Atyám. Csak néha fáj. Életem összefonódik sorsokkal, be- és kilépek beléjük és belőlük, önmagam vagyok. Lépnek ki és be az enyémbe, próbálom az összefonódást, magam vagyok. Magam maradok. Elfogadom? Próbálom. Majd lépek tovább az Utamon. Továbbmegyek és elnézem az első lépések fájdalmát. Csodaországból elmenni nem akaródzik. Alice-ként élni Csodaországban jó lenne nagyon. Álom az álomban. Játék a játékban. A jeleket minduntalan elveszítem. Minduntalan figyelmeztet valaki, és elhagyom Astorgát.

Bálványos, világlombú fa – az ágai által körülnyalábolt, fészekszerű öblében jól lehetett ébren álmodni. Álom az ébrenlétben. Ezekre az álmaimra éberen emlékszem, színesek, lágyak, megelevenednek mint színes karnevál maszkos kavalkádja. Honnan jönnek, nem tudom. Agyam szüli őket, vagy valami más, fogalmam nincs. Valahonnan belőlem jönnek, valahonnan mélyen belőlem, és kielégít ez a válasz, mert jobbat, elfogadhatóbbat nem kínál könyv, elmélet, tudomány. Valóság az, ami bizonyíthatóan létezik, mondá valaki egykoron. Megfogod a karomat, tehát van karom. Világlombú fa fészkében született álmaimat elkapom, megszorítom, el nem engedem, hogy bizonyítékként őrizzem őket magamban. Álmaim mint jégkrém a tenyerem melegében, csurognak ki ujjaim közül, tekergőznek, behálóznak, majd mint ökörnyál tovatűnnek. A nap sugara megtörik rajtuk, szivárványként villannak, egy kis rezzenet, majd szétoszlanak. A világlombú fa fészekszerű öblét viszem magammal, magamban, a megfoghatóság racionalitása nélkül, és elégedetten nyugtázom magamban, hogy néha nem tudni, mi a valóság, és mi az illúzió, mi az álom, és mi az ébrenlét, mikor születünk, és mikor halunk meg. Bár nem bizonyítható, meg sem fogható, tetszetős ez a teória, mint Micimackónak a tele mézesedény.

A reggelek ébredési kellékei, gondolatok helyett mozdulatok. Lassan, ráérősen. Kérdőjelek nélkül. Vasárnap van. Amilyen a vasárnapod, olyan a halálnapod, olvastam otthon egy kis templom kapuszárnyain. A sok vasárnapból lesz majd egyetlen halálnap. Valamikor. Amikor eljön az ideje. Most viszont ideje van a reggeli zuhanyozásnak. Bár nehéz a zsákom, ma mégsem kellene elhagynom semmit. A reggeli álmos bódulatban vigyáznom kell a dolgaimra. Ha itt felejtem, valószínű, hogy megtalálom, ha visszajövök érte. Az viszont nem valószínű, hogy visszajövök.

Végig felfele haladt az Út, és megjelentek a kutyák. Nem féltem, mert Hubert értett a kutyák nyelvén, én meg szorosan mellette haladtam, így biztonságban voltam. Egy zöld tisztás út menti köveire telepedtünk le reggelizni. Nekem kenyerem, datolyám és mandarinom volt, Hubertnek pedig füstölt sonkája. Két nagy kutya rohant elő, fogalmam nincs, hogy honnan. Megijedtem. Csurgott a nyáluk, úgy vicsorogtak. Hubert nagyon megváltozott tudatállapotában lehetett, mert rájuk sem hederített. A kutyák néhány centire tőlünk lelassultak, majd megálltak. A nyáluk tovább is csurgott. És Hubert tovább falatozott. A kutyák leültek, és mereven nézték, ő pedig egykedvűen falatozott. Lassan megnyugodtam, és megettem a második mandarint is. Aztán felálltunk, és elindultunk. A kutyák is, de ellentétes irányba. – Nagyon féltem! – közöltem lovagommal. – Láttam – mondta ő. – Holnaptól elválunk, mert így sosem tanulod meg legyőzni a félelmeidet – közölte. – Láthattad, nem bántanak, ha nem félsz tőlük. Láttam. És féltem tőlük. Reméltem, hogy holnaptól nem lesz több kutya. A félelmeimet legyőzni nem könnyű, és nem megy csak úgy, egyik napról a másikra. Félek, hogy nem tudom legyőzni a félelmeimet. Most viszont nem akarok erre gondolni.

Bebarangoltam sok száz kilométert egyedül, és amikor leírom ezeket a sorokat, rájövök, hogy sosem voltam egyedül, akkor sem, amikor azt gondoltam, hogy igen. Velem voltak a barátaim, az üzeneteik, a gondolataik, és velem voltak a zarándoktársaim. Bizalmuk, szeretetük, gondoskodásuk segített az Út megtételében. Itthon nem változott szinte semmi, én változtam meg az itthonban, azt hiszem. Valami bennem új utakra késztet. Így kezdődött a spanyol zarándokút is, ami a napok teltével egyre erősebben él bennem. Néha még visszavágyom, visszaálmodom magam valamelyik útszakaszra. Fotóim nincsenek, a képek bennem élnek. Jól van ez így. Visszamenni nem fogok már, az Út nekem teljes volt, és adta más utak vágyát. És mert nem voltam egyedül az egyedüllétben, ezért úgy érzem, hogy hálával és köszönettel tartozom mindenkinek, aki bátorított és velem volt a harminc nap alatt.