Varázslatos missziók a lét lehetőségeivel
„A csecsemőkkel beszélő asszonnyal való találkozás élménye bennem maradt, a hallottakban akkor egy pillanatig sem kételkedtem, mint ahogy senki nem kételkedik, aki Őt felkeresi. Úgy véltem, hogy mindez nem zárja ki, vagy nem mond ellent annak a racionális és tudományos orvoslásnak, amit akkor és ott képviseltem, viszont olyan tényeket tár elém, mik segítenek megérteni a közösség mozgató erőit. Ez a gyakorlat később is sokat segített nem csupán a gyógyító, de a betegségmegelőzésben végzett munkámban is. Lehetővé tette a közösségbe való beilleszkedést, a „tanult” és „tanulatlan”, „tudó” és „tudatlan” közötti, akkor és ott formálisnak vélt különbség árnyalását, megerősített abban a hitemben, hogy a „terep” értő ismerete szükséges és nélkülözhetetlen a segítő munkában, lévén az egyetlen, ami lehetővé teszi a „segítők” és „megsegítettek” egymáshoz közeledését, növeli a terepmunka hatékonyságát és eredményességét…”
A hagyományosan függő orvos/beteg alapkapcsolat és a tradíciókövető orvoslás minden panaszost a kiszolgáltatottság területére taszít olyankor, ha a bennszülött füvesember még jócskán élő szerepvállalásáról, funkciójáról van szó, s ezzel ellentétben leginkább a „szolgáltatás és a szolgálat” áll a klinikai diagnosztika oldalán, mélyen az euro-amerikai orvostechnikába ágyazva. E kettősség, ezenkívül az életvitel és a létmód egyéb kínzó momentumai mindig eltérő értékrendbe illeszkednek mind a betegek, mind az orvoslás funkciójáról másképp gondolkodók törekvéseiben. Ám a segélyezés reményt keltő programja a „hivatalos medicina” oldalán is csak az érdekek (eszközhasználati elterjedés, alkalmazott gyógymódok intézményesítése, külső kontroll befolyása, előírásos protokollok kivitelezése, felelősség-hárítás, gyógyszerészeti világprogramok kelletlen kiszolgálása, ellentmondások nélküli megfelelés a hálózati érdekeknek, stb.) és felelősség-hárítások szétterjedésében ad prioritást az önkéntes orvoslásnak, s ennyiben olykor ártalmasabb is, mint a natív megoldások. A harmadik kötetben, Varázslatok, járványok, missziók című újabb munkájában ezt pontosító körülményeket ismertet: a szudáni esetben, ahol a fertőzések volumene már azért nem lehet sokkal drámaibb, mert egyenesen polgárháborús pusztítás söpri el a lakosság egy részét…, így ma már a misszionárius orvos számára sem „terep”, hanem valóságos „temetkezési” vállalkozás. Ez pedig már sem járványkezeléssel, sem varázslással nem befolyásolható, s még kevésbé lehet „a Fehér Gyógyító” morálisan és mentálisan még vállalható missziója.
A Szerző a kötetről megjelenése után maga nyilatkozza: „Nekem akkor és ott egyértelművé vált, hogy a világnak ez és az ehhez hasonló megszámlálhatatlanul sok helye talán soha többet nem lesz koleramentes. Ezeken a helyeken soha nem lesz tiszta ivóvízhálózat, sem szennyvízcsatorna, hogy az itt élők, szokásaikkal és hagyományaikkal együtt, tulajdonképpen terhet jelentenek saját országuknak, a globalizálódó hatalomnak, a pénzéhes világnak, és nincs az a lelemény, ami átlépné az öröklétű érdek-ellentéteket, ami a centralizált hatalmat a járvány-sújtotthoz közelítené. Megértettem azt is, hogy ilyen értelemben fertőző és járványos lehet nem csupán a kolera, de a pánik, a rém- vagy álhír, de még a gonoszság is, és mind lel önigazolást, okot és magyarázatot is. Nyilvánvalóvá vált az is, hogy a társadalmi, oktatási, egészségügyi, gazdasági, turisztikai szempontból leszakadt vidék infrastrukturális fejlesztésének esélye nulla, és vajmi esélye csak akkor lehet, ha gazdasági-kereskedelmi értéke van…”.i
Mondhatni felhangoló szavak…! Többé-kevésbé az Afrikát csöppet sem ismerő olvasónak valóságos rémkép ez, szinte mindennek igazolása, amit a messzi világokról elképzelünk, félünk, gyanakvóan elutasítunk… A kiadói „ajánlás”, a kötet hátlapja ugyanakkor nem fenyeget többel, mint izgalmas és szituatív utazással: „Az Afrikát célzó segítés/segítség etikai, erkölcsi dimenziói az Afrika-kutatás, ezen belül pedig az orvosi antropológia és a szociológia, a tényfeltáró újságírás érdekes és figyelmet érdemlő fejezeteit is jelentik. Jelen kötet a terepmunkáim, önkéntes humanitárius misszióim során szerzett tapasztalatok, benyomások, kételyek és gondolatok gyűjteménye. A klímaváltozás, a globális felmelegedés, a növekvő turisztikai, humanitárius és gazdaságpolitikai érdeklődés kedvez a kórokozók terjedésének is, ezért rövid járványtani sétára is invitálom az olvasót”.
S bár e meghívást kiegészíti ama hálákkal, melyeket kollégáinak, áldozatos munkájukkal a helyzeteken javítani próbálóknak, sőt saját válságpillanatait levelek és üzenetek révén segítő sokmindenkinek szán, végül is Turóczi könyve nem áraszt el bennünket a kameruni vagy szudáni hagyományos szórakoztató zene simogatós könnyedségével és lélekemelő bájával, de nem is rendít meg pusztán azzal a drámai látlelettel, hogy betegek, védtelenek, háború vagy világnagy fertőzések által megvert emberek körképét adja. Még azt sem igényli, vagy várja el, hogy moccanjon bennünk a segíthetnék, a „támogató” ösztön, a jóvátevő szándék, a sorscsapások „átvállalásának” legalább minimális gesztusa. Egyszerűen csak szikár, „realista” naplóformán, olykor szituatívan, máskor aprólékos orvostudományi beavatással kísért leírások révén elbeszél, s ezzel mintegy „konzíliumra” hív akut problematikák kapcsán, vagy közgondolkodási „szakcsoport-megbeszélésre” invitál egy ismeretlen és hatalmas földrészre, ahol éppenséggel betegek is vannak, s látszólag egészségesek is…
„A kameruni Svájcnak is nevezett Wabane tartomány néha felhőkben rejtőzködő Banteng nevű faluját közel 15 000-en lakják, itt lépünk ki az északnyugati régióból és lépünk be a szokásaiban, hagyományaiban, nyelvében egymástól nagyon különböző törzsek, népcsoportok által lakott délnyugat-kameruni Wabane-ba. A falun átvivő keskeny, néha poros, máskor sáros-latyakos földút két oldalán fekvő hegyekkel-völgyekkel tarkított vidéken alig észlelhető ösvények vezetnek az egyik háztájtól és családtól a másikig. A teraszosan elhelyezkedő termőföldeket jórészt asszonyok művelik meg, ők gyűjtik be és adják el a termést, közben szülnek és gyermeket nevelnek, ők a pénzkeresők, így ők a családfenntartók is. A várandósság életük természetes velejárója, és mint ilyen nem igényel különösebb ellátást vagy felügyeletet. Kosaraikat, az északnyugati törzsek asszonyaitól eltérően nem a fejükön, hanem a hátukon hordják, a kosárpántot homlokukra helyezik, így a kosár súlya a nyakizmaikra nehezedik. Így vonulnak a szűk ösvényeken, tekintetüket a földre szegezve gyalogolnak hegynek fel, völgybe le. Ha közeledik a szülés ideje, kosarukba kis csomag kerül: vadonatúj borotvapenge, vatta vagy nagyméretű betét és tiszta ruhaanyag van benne. A borotvapenge a köldökzsinór elvágásához szükséges, amit bármelyik Wabane-i asszony bárhol elvégez. A köldökzsinórt elkötik, az anyát hagyják pihenni, a méhlepényt leválni, majd hazatérnek…”
S ez még a kicsivel emberibb, „jobb” Afrikát idézi, ahol „csak” a hagyományos életlehetetlenség ritkítja a népet, de a fegyveres küzdelem, a rablás, erőszak, terményégetés, családirtás, erdőtűz még nem is oly fenyegető. Szudán és Dél-Etiópia mai viszonyrendszere ma már egészen más…
„A háború okozta borzalmakról nehéz beszélni. A szintén csontra-bőrre fogyott, kb. négyéves korú gyereket nagymamája hozta. A gyerek apját megölték, anyját megerőszakolták, majd megszületett ő. Néhány évvel később megölték az anyát is, a gyerek a nagymamával maradt. A vezető tünet krónikus hasmenés volt, a diagnózis pedig a rettegett AIDS. A nagymama visszautasította a kezelést, majd másnap hajnalban szó és búcsú nélkül összecsomagolta a gyereket és elhagyta a kórházat.
Az esetet nem kommentálta senki; mindannyian tudtuk, hogy ez a gyerek, hasonlóan a többihez, halálra született…”
És igen, ez betegek, élők, szenvedők, kiszolgáltatottak „virtuális valósága” helyett a kevésbé moderált, nyers élet. Turóczi könyve pedig éppen ezért nem valami „humanitárius napló”, nem „kiküldetési jelentés”, hanem vallomás, lelkiismeretes szembenézés AZ állapotokkal. Olyanokkal, amilyenek vannak. Olyanokkal, amikkel a helyieknek kell szembetalálkozniok nap mint nap. Emberkönyv. Afrikai emberkönyv, benne jóval és drámaival, sorscsapással és váltólázzal, segítő emberekkel és segítő jószándékra is képtelen haszonlesőkkel, szépekkel és gonoszakkal, ügyeskedőkkel és túlvállalókkal – ahogyan az egy európai, női, orvosi, morális nézetből még egyáltalán felelősen megfogalmazható. A kötet olvasójának talán úgy tűnik, rendre csak drámai szituációkat sorol, máskor kénytelen lakonikusan tragikus lenni, helyenként murisan próbál kérdezni és válaszolni is saját dilemmáira, másutt csupán leíró, megnevező, ismeretközlő. De ami lényegesebb: nem „kalandosan utaztatni”, nem kápráztatni akar, még csak nem is érzelmi-megszánási húrokat zengetni, hanem „pusztán” vagy legalább kulcskérdésekben gondolkodtatni, mérlegelni, egymásra és önmagunkra figyeléssel másokat is megajándékozni. És ez fontos. Mert enélkül még segíteni, megérteni, elfogadni sem lehet. S nemcsak Másokat nem, önmagunkat sem. S akinek ez kevés, az talán próbálja ki, milyen az: afrikaiul létezni. Ott, ilyen világokban, ilyen korokban, ilyen klímában, ilyen hagyományok között. És ilyen „megváltásokkal”, „civilizálásokkal”, „fejlesztésekkel” – azaz messziről jött jótéteményekkel, melyek társulnak helyi és ismeretlen, „kívülről jött” kiszolgáltatottsággal, elosztanak mérhetetlen mennyiségű esélytelenséget, s megajándékozzák a még élőket a nemléttel. A lét és nemlét kontrasztja Kamerunban vagy Dél-Szudánban már nem egyszerűen a lét minősége-milyensége, hanem a másként lét valamely formája… – s ehhez, vagy ennek kicsiny esélyeihez járul hozzá tiszta tapasztalati élménnyel a Szerző…:
„Azon a vidéken alig egy hete jelent meg a kolera, és a betegek száma ijesztően szaporodott. A járvány érintette a szomszédos települések törzseit és az erre vándorló nomádnépeket is. A tábornak rövid idő alatt híre ment. Félig alélt betegeket, gyerekeket és felnőtteket hoztak szamár hátára erősített fémvázas, vastag műanyagszálból font ágyakon, távolról érkező alakok vánszorogtak a mindent elnyelő latyakban. Regisztráltunk, kórlapot vezettünk, az egymástól különböző törzsi nyelvek értéséhez tolmácsot kerestünk; a prognózis jórészt a hasmenés és hányás okozta kiszáradás mértékétől és szövődményeitől függött. Naponta szembesültünk a halállal, de figyelni rá nem volt sem időnk, sem lelkünk, sem energiánk; most, miközben ezeket a sorokat írom, vézna csecsemők, alélt gyerekek, szoptatós anyák arcai bukkannak fel előttem, mint a járvány szörnyű valósága. Az elküldött székletmintákra soha nem kaptunk választ, és ha klinikailag cáfolhatatlan is volt a kolera diagnózisa, ennek soha nem lett bakteriológia bizonyítéka. A világnak azon az alig jegyzett helyén Szudán hivatalos statisztikái szerint akkor nem a kolera pusztított, csak egy vizes hasmenéses betegség, és az is csak szűk hónapig…”
S ha lehet aktualizáltabb megjelenése és „olvasata” egy könyvnek, mint a vírus-vész félévében, akkor talán „innen visszanézve” sokszorosan is igazát látjuk Turóczi Ildikónak, amikor nemigen bízik a fertőzések valamikor is sikeres csökkentésében, a tiszta ivóvíz elérhetőségének lehetséges jövőjében, a szokások egyhamari felszámolásában, a globalizálódó hatalomnak, a pénzéhes világnak kiszolgáltatottság tervszerű csökkentésében, a helyi és térségi öröklétű érdekellentétek felszámolásában, a centralizált hatalmat a járványsújtott térséghez való viszonyában megértésre serkentő eredményes késztetésekben, melyekben a civil szervezetek jótékony szerepében is osztozik…
„A civil humanitárius szervezetek (tíz is volt a szudáni térségben, ebből öt dél-szudáni és öt nemzetközi) adományokból élnek és tartják fenn magukat; az adománygyűjtés megszervezése nehéz munka, amiben nagy szerepe van a különböző médiafelületeknek, az általuk közvetített képnek, hangulatnak. Ezt el lehet érni például a sátor-kórterem falára vetített rajzfilmmel, a Walt Disney stúdiók termékére és az ezt kísérő pop-cornra csodálkozó fekete gyerekekről készített felvétellel. Táborunkban arra az egyetlen estére, mikor TV-stáb filmezte őket, arra az egyetlen alkalomra összeverbuvált fekete gyerekek bámulták a sátorlap külső oldalára vetített szörnyecskés csodát, kóstolgatták az erre az egyetlen alkalomra pattogtatott kukoricát. A sátorlap túloldalán néhány kómás beteg haldoklott.
Ez a te kultúrád? – kérdezte kollégám a rajzfilmre bámulva. Nem; ez csak egy része annak… – mondtam, miközben arra gondoltam, hogy most, épp most teremtünk egy kultuszt, a humanitárius segítség és önmagunk kultuszát, és várjuk, elvárjuk az itt élők lelkes elismerését és csodálatát, miközben talán észre sem vesszük, hogy a pop-cornos Walt Disney szörnyecskék és a haldoklók csak egy vékony sátorlap húzódik…”
Turóczi Ildikó keményen és esélykeresően szembenéz ezzel „hozott kultúra” problematikával – éppen úgy, ahogyan az esetek, reménytelenségek, halálok, pusztulásra ítélt társadalmi világok kilátás-hiányával is szembenézett. De ma már talán missziója sem lehet őszintébb akkor, ha mindezt látja, tudja, elszenvedi, s még mindig hisz benne.ii Mert ez már valami másik varázslat lenne, s eredendően nem erre képezték, a helyiek nem ekként becsülik, a társadalmi és politikai-gazdasági változások pedig jószerével inkább csak elsöprik, ahelyett hogy respektálnák. Ennek leírása pedig egy új misszió, melyet a Szerző nemes és aprólékos beavatottsággal teljesít is. Kötete ezért nem lehet „felhangolt”, de lehet sokak számára felelősségre ébresztő, feladattudatra és belátásra késztető. S különösen azok számára lehet-lett fontossá ez, akikért vállalta, amit vállalni tudott. Ők maguk ezt sosem írták és írhatták volna le. Érdemes volt hát vállalnia és megírnia nekünk, akik még képzelhetünk jobb világokat, de amikor a valós világok képtelenségeire rádöbbenünk, mi magunk is gyógyítandókká változunk…
A. Gergely András
Forrás: peri-mikro-szkóp
Lektori vélemény:
Senki ne reméljen többet a belelapozástól, mint hiányérzetet, ha nem érdekli amúgy Afrika, veszélyek, fertőzések, majmok, álomkór, falusi orvosságos emberek, nemzetközi segélyezés, gyógyszerbiznisz, egészségipar, szociális tanulás, segíteni tudás, önkéntes veszélyvállalás, megérteni képesség… De ezek bármelyikéből tömegével talál a kötetben, nem is akármilyen módon, hanem az orvosi antropológia, az egészségturizmus, a gyógyítás vallása és a szakralitások sajátos bűvköre, az összehasonlító terepkutatás, a saját lét- és értékrendszer viszonya az afrikai mindennapokhoz, a megoldások keresése a lehetetlenben és hasonló kérdések gazdag tárházával találkozhat.
A Szerző eddig már két könyvet szánt afrikai orvosi munkája leírásának, egy hegyi királyság életkörülményeit, szereplőit, társadalmi csoportjait és problémáit, hitvilágát és kapcsolati kultúráját bemutatva. Talán fölösleges akkor egy harmadik könyv…?! Hihetnénk, de éppen e megvalósult kötet a bizonyság rá: aki megérteni akar, az keres, kutat, nyomoz, elemez, értelmez a leggyakrabban, s e téren is mindig másként, másból indulva és máshová érkezve, máshogyan látva és másképp értelmezve Mások és a saját szerepét is. Itt most az összefüggések, a mélyebb, morálisan és betegségfogalmak felől átértelmezett életvilágok felé vezeti olvasóit. De nem önt el az „Afrikában jártam” kalandos szirupjával, nem rendít meg pusztán azzal, hogy betegek, védtelenek, háború vagy világnagy fertőzések által megvert emberek körképét adja, s azt sem igényli, hogy moccanjon bennünk a segíthetnék, a „támogató” ösztön, a jóvá tevő szándék. Egyszerűen csak elbeszél, beavat, „konzultációra” hív egy ismeretlen és hatalmas földrészre, ahol éppenséggel betegek is vannak, s látszólag egészségesek is. De mind kevesebb és kevesebb a vétlen jótevő, több és több a haszonleső, esélytelenebb a gyógyító, de sikerdúsabb az egészség-üzletbe befektető. Élet. Mindennapi, afrikai, vidéki, vallási, megélhetési, túlélési, menekülési feltételek, ártó körülmények, s még ártóbb emberek a szereplői. Nem mert gonoszak vagy rosszak… Csak mert élnek, s ebbe más is belehalt már. De hogy miképp élnek, s miért nem, amikor már nem, az kulcsfontosságú kérdés a Szerző számára. S hogy miként élhetnének szebben, jobban, egészségesebben, ha nem rontanák őket gyógyítással, fejlesztéssel, segélyekkel – ez is fénylően kiviláglik a könyvből. De nemcsak kiviláglik: messzire sugárzik, villódzóan, szikrázóan, morálisan is elszántan. Emberkönyv. Afrikai emberkönyv, ahogyan egy európai, női, orvosi, morális nézetből ez még egyáltalán megfogalmazható. Rendre csak drámai, tragikus, helyenként muris, másutt csupán leíró, megnevező, ismeretközlő. De a mi lényegesebb: nem kápráztatni akar, hanem gondolkodtatni, mérlegelni, önmagunkra figyeléssel másokat is megajándékozni. És ez fontos. Mert enélkül még segíteni, megérteni, elfogadni sem lehet. S nemcsak Másokat nem, önmagunkat sem.
Hát így. S akinek ez kevés, talán próbálja ki, milyen az: afrikaiul létezni. Ott, ilyen világokban, ilyen korokban, ilyen klímában, ilyen hagyományok között. És ilyen „megváltásokkal”, „civilizálásokkal”, „fejlesztésekkel” – azaz kiszolgáltatottsággal, esélytelenséggel, nemléttel. A nemlét kontrasztja azonban itt nem a lét, hanem a másként lét… – s ehhez, vagy ennek kicsiny esélyeihez járul hozzá tiszta tapasztalati élménnyel a Szerző.
A. Gergely András
Szemelvények a könyvből:
Krónikus betegellátásról is eléggé bizarr dolog itt beszélni: krónikus a gyógyszerhiány, a nincstelenség, az éhezés, a betegség, az ellátás hiánya is… és bizarr a csendben gubbasztás is. És rájöttem, hogy ez a természetes… itt és nekik… és néha már nekem is… de talán mégsem… és ez a bizarr benne. Nehéz ezt eldönteni, nehéz itt élni, nehéz nem lenni dühösnek vagy éppen frusztráltnak. Pedig épp erre nincs szükség itt és fölösleges is. Ez egy nyugodt, békés hely, ahol a skorpiómarás sem halálos, csak nagyon fájdalmas, ahol térdig a sár, ha esik, és ahova nem vezetnek utak…
* * *
„A politikai antropológiának/szociológiának semmi köze a Westworldhöz, nem is értem, miért ez jut itt mindig eszembe.
A Westworld egy kommersz, nem túl sok részből álló filmsorozat, nem tudom, ha ismered, úgy vélem, hogy nem. Én sem ismertem májusig, amikor indulás előtt fel nem töltötte fiam a gépemre, mint könnyű filmet a nehéz, fáradt, alternatív, 40+ fokos estékre.
Próbálom röviden összefoglalni a sorozat lényegét: teremtenek egy virtuális, mesterséges világot, betelepítik emberformára és különféle szerepek betöltésére tervezett robotokkal. Ebbe a világba ki meg be lehet utazni, lehet marhapásztort játszani, következmény nélkül elpusztítani, kilőni egy egész várost, lehet bármit, mert a megsérült robotokat megjavítják, és a játék folytatódik tovább. A gond csak akkor kezdődik, amikor a robotok egy kis műszaki hiba miatt emlékezni kezdenek… és nem is mesélem tovább, mert kissé szájbarágós a történet.
Hogy mégis miért említem? Mert amióta itt dolgozom, folyamatosan azt érzem, hogy egy mesterségesen felépített, megtervezett világ része vagyok, amiben az elvárás felém, mint bárki más felé, hogy előírás és protokollszerű legyek és így is tegyek. Közben néha megjelennek a külső világból valakik, kezükben egy halom papír, ki emezért felel, ki meg amazért, de az senkinek nem tűnik fel például, hogy a zuhanyozó külső falára szerelték a vízcsapot; a jelentésben a zuhanyozó mellett pipa van, szóval okés a dolog, semmi gond, aztán mindenki igyekszik minél előbb elmenekülni erről a helyről, hogy ne fertőződjék semmi frásszal, miközben a frász is mesterséges, mert simán elkerülhető vagy megelőzhető. Az elvárás, hogy rendben legyen minden, azaz előírás és protokollszerű, az egyetlen info, ami átmegy a helybéli csapat felé. Ha csak az egészségügyi munkára vonatkoztatom, elvész a kórisme, a kórtörténet, nincs más csak protokoll, ami nyilván szükséges, de nem kerülhet(ne) mindenható szerepbe… és kerül. Mint ahogy a műszeres vizsgálat is, néha hajmeresztő értékeléssel, szóval egyik varázslatból érkezünk a másikba, a valósból a hamisba, a hitből az ámításba.
Az analógia persze nem teljes (ha egyáltalán analógiának nevezhető), csak a sorozat adta hangulat az, amit itt szinte folyamatosan tapasztalok magamban.” (levél a táborból)
* * *
Nem dolgunk most eldönteni, hogy mi a valós és mi a hagyományokból eredő hit és képzelet terméke, sem a tudomány és népi hitvilág közötti, egymást támogató vagy kizáró kapcsolatról nem fogunk értekezni, ésszerűbb elfogadnunk, hogy minden csodának és természetfelettinek megvan a maga helye és szerepe az adott közösségben. A csecsemőkkel beszélő asszonnyal való találkozás élménye bennem maradt, a hallottakban akkor egy pillanatig sem kételkedtem, mint ahogy senki nem kételkedik, aki Őt felkeresi. Úgy véltem, hogy mindez nem zárja ki vagy nem mond ellent annak a racionális és tudományos orvoslásnak, amit akkor és ott képviseltem, viszont olyan tényeket tár elém, mik segítenek megérteni a közösség mozgató erőit. Ez a gyakorlat később is sokat segített nem csupán a gyógyító, de a betegségmegelőzésben végzett munkámban is. Lehetővé tette a közösségbe való beilleszkedést, a „tanult” és „tanulatlan”, „tudó” és „tudatlan” közötti, akkor és ott formálisnak vélt különbség árnyalását, megerősített abban a hitemben, hogy a „terep” értő ismerete szükséges és nélkülözhetetlen a segítő munkában, lévén az egyetlen, ami lehetővé teszi a „segítők” és „megsegítettek” egymáshoz közeledését, növeli a terepmunka hatékonyságát és eredményességét.
* * *
Hajnalra viszont már vacogtam a hálózsákomban, és Godwinnak is hűlt helye volt, viszont fejem fölött valahol, nem túl messze a telephelyünktől, majmok ricsaja hallatszott.
Mikor Godwin előkerült hajnali terepszemléjéből, lelkendezve számoltam be neki a hallottakról.
– Azok nem majmok voltak!, állította határozottan. Ha azok lettek volna, tette hozzá, én is hallottam volna.
Rövid töprengés után ismét megszólalt:
– Tudod, hogy a csimpánznak minden részét fel lehet használni?! a koponyáját akár trófeának is!, lelkesedett.
Nem túl rég Godwin még a lehető legnagyobb meggyőződéssel állította, hogy a csimpánz nem állat, mert sokban hasonlít az emberhez, és sorolta is hosszan az ezt bizonyító hasonlóságokat, ezért most elképedve hallgattam, amint egyre jobban belemelegedett a mesélésbe:
– Itt, pontosan itt lőttem ki egyet néhány hete, mondta, és lehet, hogy megijedtek és kerülni fogják ezt a helyet. A csimpánz okos, nagyon okos, morfondírozott.
– Ha tudtad, hogy épp itt vadásztál rájuk, és tudtad azt is, hogy ezzel elijeszteted őket, akkor miért épp ide jöttünk majomlesre?, kérdeztem. És ha a csimpánz nem állat, akkor te mire vadásztál?!
– Csak egyet lőttem ki, és azt is csak azért, mert utamba került, válaszolta türelmesen Godwin. Teljesen véletlenül került az utamba, könnyű volt eltalálni… Lehet, hogy mind nem ijedtek meg és visszajönnek!, vigasztalt engem és talán önmagát is, figyelmen kívül hagyva a csimpánz mi- vagy kilétének meghatározását.
– Figyelj Godwin, most nem fogunk csimpánzra vadászni! Még úgy sem, ha véletlenül utadba kerülnek! Rendben?!, zártam le a témát.
– Jó, akkor tarajos sülre vagy tobzoskára fogok vadászni!, bólintott kollégám, aztán összekaparta a meglévő parazsat, elővett két vadbanánt, a parázsra tette, megsütötte reggelire, majd elindultunk esőerdős majomlesre. Néhány órás barangolás után kiderült az is, hogy épp ebben az erdőben rejtőznek kollégám frissen ültetett kakaócserjéi és vadbanánfái, a környék varázslói és gyógyítói is ide vándorolnak a ritka füvekért és a vadkender is biztonságosan terem itt.
Arról végképp letettem, hogy megértsem, miért kell ilyen messze eső helyet választani a zsenge cserjéknek, amiknek leghamarabb 2-3 év múlva lesz termése, mint ahogy arról is, hogy miért olyan helyre jöttünk majmot nézni, ahonnan menekülnek a majmok, de már nem is volt lényeges, mert az erdő annyira szép és valós volt, hogy néhány percnyi séta után már minden mérgem és bánatom eloszlott. Vizet patakból és liánból ittunk, estére újabb adag vadbanánt gyűjtöttünk a szomszédos ültetvényről, és amíg Godwin vadra lesett valahol az erdő mélyén, én békésen alhattam és álmodhattam majmokat a parázsló tűz mellett.
* * *
