Egy találkozás boldogsága pillanatokba sűrűsödik bele.
Ezek a pillanatok maradandóak. És csak ezek.

A háttérből népdalfeldolgozás hallatszik, nem arról hajnallik, amerről hajnallott – hangzik, mint jól irányzott, tömör kinyilvánítás. Mint egy taoista tanítás. Mint egy japán haiku. Lágyan feszít.
„Nyújtsad kezed, bár egy felet, bár egy szót csak szóljak veled, nyújtsad kezed keresztesen, búcsúzzunk el örökösen”, dúdolom magam is.
– A barátság bizalmat feltételez, fordulok feléd.
– Unom a közhelyeket, mondod; állóvíz tükrén rezzen arcod, szétesik a beleszórt kavicstól.

Beteg ez a világ – mondta egyszer Bács Lajos bácsi, mikor egy csendes délutánon együtt teáztunk. Közhely mondanád, én meg rábólintanék: igen az! De még mennyire, hogy az!
„Azt gondoltam eső esik, pedig a szemem könnyezik” – szól a háttérből, gitár húrja pendül- feszül, és eszembe jut a spanyol zarándoklat: kapucnimról szemembe, orromra csurgott a végtelenné váló eső, egyik lépés a másik után, nadrágom szára a bőrömre tapadt.
És mondanám neked, hogy jó ez a balansz, létem egyensúlyba kerülő percei, a szelíden feszítő nyugalom. Nem teszem, közhelyek ezek, és én vágyom végtelenségüket.
Gitár húrja pendül, nesztelenül.