„Doktor, meséltem már neked azt a történetet, amikor Hamupipőkét megkérdezik, miért épp a Hercegbe szeretett bele? Hamupipőke azt feleli: „Azért, mert a mese nem adott nekem más lehetőséget.”

Burhan Sönmez/Isztambul, Isztambul

Mint kerten a varjak

Útközben csupa kietlen, kiszáradt, kiszikkadt föld, az út mentén csontra aszott állattetemek, most van a száraz évszak vége, minden és mindenki esőre vár, csak a Nílusok partján van élet, vagy inkább farm, az meg leginkább a gazdagoké, feketéké, fehéreké egyaránt. Kopár a vidék, szürke a talaj, itt-ott kőhalmok, donky-car, kicsi szamáron ügető fehérburnuszos, hosszú lábú, magas arabok. A sofőr a két Szudán közti konfliktusról is beszél, arról, hogy a megosztottság nem jó senkinek, azóta csak hanyatlik az ország, háborúk, menekültek, a probléma komplex, ő mesél, én hallgatok. Ma sokan érkeztek a kórházba: egy felrobbant akna letépte a tizenéves gyerek jobb kezét, a lázas, rángógörcsös kisgyerek szemét tenyerével takarja el anyja, nagyhasú, májcirrózisos betegek várnak sorukra. Nyomasztóan fura volt a várakozás csendje. Gubbasztanak, míg sorra kerülnek, villant az agyamba… gubbasztanak, mint kerítésünkön a varjak.

Mintha mi sem történt volna

Az áradásokkal együtt érkezett a kolera is. A katonasátrakból rögtönzött kolerakezelő központ megtelt nyöszörgő, alélt betegekkel. Szamárháton érkeztek a közeli falvakból; szamárháton, ágyastól. Nem mindenki élte túl. Néhány méterrel odébb a nemlétező koleraágyak helyes használatáról értekezett a közegészségügyes küldönc, forralt vízről és védőoltásról; a színes diavetítésnek hallgatósága is volt, palackozott vizet csak mi ittunk.

Abban az évben, ott és azon a helyen nem jelentettek kolerás beteget, a lázas hasmenésjárvány időszakos jelleggel bírt. A nomád népekkel útra keltünk mi is, autónk kerekét latyakos-agyagos sár nyelte magába, itt-ott csontvázra aszott tevék ballagtak a tacsakos tájban. Várakozás közben forró teát ittunk, tálcáról és üvegpohárból. Mintha mi sem történt volna, stílusosan.

Ahol a tekintet elakad, ott elakad a gondolat is

Most végre bejárhatom a világot, mondta, és már indult is volna egy világjáró körútra, ha nem jött volna a Járvány, ami olyan szégyenfoltként lopakodott a közösségi tudatba akár a lepra vagy a pestis, a tébécé vagy bármi, olyasféle frászként, amit le kellett tagadni, hogy meg ne tudja a szomszéd, az ismerős, a falu, a közegészségügy, a munkáltató, az oktató, a rendőr, a csendőr, amibe beledermedt az ország és világ, leállt az élet, helyébe rettegés és félelem kelt. No meg bizonytalanság. Akkora bizonytalanság, hogy utazni sem lehetett már.

A falak határt szabnak a gondolatoknak és ahol elakad a tekintet, ott elakad a gondolat is, ezt a Járvány idején olvastam, abban a bizonytalan bizalmatlanságban, mikor féltünk a kórháztól, a sürgősségi osztálytól és az intenzívtől, a csőtől, amit lenyomnak a torkunkon, a kórházi belső fertőzéstől, a fekete zsáktól, az identitásunktól, hogy nehogy azzá váljunk, akik nem is voltunk Abban az évben elmaradtak a díszes nagy karácsonyi vásárok. Járvány volt.

Várni kellett a medencés hajókirándulásra is: csodálatos tájak, koktélok, márványszálló, esti mutatványok; van ám a kényelemnek bája, mondta elégedetten, a teljes ellátás benne van az árban, a riksás helyetted is pedáloz, pörkölt tarantulaláb, ilyen-olyan lárvák és pálcikák, ahogy a filmekben is látni, pont úgy. Soha többet Vietnám!, a múzeumban borzalmakat látott, megviselte a fotókon látott sok csonkolt test, halott csecsemő, megkínzott ember. Másnap újabb csodákról áradozott és Vietnámot örökre törölte az albumból.

A falak határt szabnak a gondolatoknak és ahol elakad a tekintet, ott elakad a gondolat is, villant az agyamba, és az is, hogy én ezt talán akkor épp egy egyetemessé váló Járványt és bezártságot sejtető bizonytalanság bizonyosságában olvastam.