Aznap sokan érkeznek a kórházba: egy felrobbant akna letépte a tizenéves gyerek jobb kezét, a lázas, rángógörcsös kisgyerek szemét tenyerével takarja el anyja, nagyhasú, májcirrózisos betegek várnak a sorukra… Nyomasztóan fura a várakozás csendje. Gubbasztanak, míg sorra kerülnek, villan az agyamba… gubbasztanak, mint kerítésünkön a varjak. Rögtön elszégyellem magam a gondolatra. A tizenéves gyereknek amputálni kell a kezét, túléli; rángógörcsös kisgyereknek néhány éve agyhártyagyulladása volt, azóta jelentkeznek, egyre gyakrabban, az epilepsziás tünetek. Az epilepsziának nincs megvásárolható gyógyszere ebben az országban; nincs gyógyszer, sem kórház, az ideggyógyászat idegen fogalom, nem marad egyéb, mint a szelleműzés gyakorlata, és már az sem a régi… és persze, mi, mint sürgősségi megoldás, és nekünk sem sikerül mindig. Krónikus betegellátásról is eléggé bizarr dolog itt beszélni: krónikus a gyógyszerhiány, a nincstelenség, az éhezés, a betegség, az ellátás hiánya is… és bizarr a csendben gubbasztás is. Aztán rájövök, hogy ez a természetes… itt és nekik… és néha már nekem is… de talán mégsem… és ez a bizarr benne. Nehéz ezt eldönteni, nehéz itt élni, nehéz nem lenni dühösnek vagy éppen frusztráltnak. Pedig itt épp erre nincs szükség és fölösleges is. Ez egy nyugodt, békés hely, ahol a skorpiómarás sem halálos, csak nagyon fájdalmas, ahol térdig a sár, ha esik, és ahova nem vezetnek utak.