Duala, reptér, bár késő éjjel van, a látvány ismerős. Oltási igazolás rendben, pénzt váltok, kifizetem a vízumot: 90 napra 90 euró. Polycarp fekete öltönyben fogad, és a nyolcan-egy-nyikorgó-járgányban jelenet helyett elegáns, alig néhány éves, piros csodaautóban foglalunk helyet, Limbébe robogunk, az első éjszakát ott töltjük. Épp esős évszak van, sár, latyak mindenütt – és nedves meleg. Nem ismeretlen ez sem. Útközben a régi csapatról érdeklődöm.

Mispa, az okos, kedves tolmács, várandós, harmadik gyerekét várja, közben tanul, a gimnáziumot végzi.
Mary piaci árusként dolgozik Yaoundéban.
Polycarp százvalahány éves nagymamája (mint hiteles informátor) jó egészségnek örvend.
Mr Paul, afrikai testvérem, akinek a házában kényelmesen laktam, meghalt. Háza üresen áll mindaddig, amíg a feleségek dűlőre jutnak.
Ivo nem tudta fizetni a tandíjat, eltűnt Esuból, semmit nem tudni róla.
Az ambíciós Patience kedvére való munkát talált egy városi kórházban.
A Fon éppen Európában leledzik, Németországban.
Elalszom, előbb a protokoll autóban, majd egy szúnyoghálós ágyban.

Másnap bódultan ébredek, a hideg vizes zuhanyozás jót tesz, jólesik. A hagymás omlettet most kihagynám, de egyéb híján megeszem – azt viszont tisztázzuk, hogy nem mindig omlett a reggelim, beérem egyébbel is.
Polycarpnak dolga akad, én néhány levelet írnék haza, útjaink elválnak. Internet-kávézót keresek, a városban eligazodom, nyüzsgése jólesik, a zsúfolt cyber-tanyát meglelem, a járda közepére helyezett kisszéken kapok helyet. Oké minden, jól vagyok; három rövid levél szűk négy órát igényel, a virtuális kommunikáció reményét feladom.

Este Bamendába indulunk. A távolsági autóbusz nedves üléseiből kifityeg a szivacs, valahonnan eső csepeg a fejemre, reggelig átázom, a nedves melegben nem fázom, cuccolunk, hurcolkodunk. Újabb internet-próba, biztatóan indul, 10 perc után lelassul, majd két órás próbálkozás után itt is feladom. A black-man time nem véletlen, mindenre várni kell türelmesen. Az autóbuszra, hogy érkezzék, majd megteljen, aztán valamikor el is induljon, a taxira, majd az utasokkal lefolytatott alkukra, a ráérős beszélgetésekre, az internetre, bármire. Senki nem ideges, senki nem siet. A black-man time, jövök rá, nem pontatlanságot jelent, hanem ráérős, stresszmentes lendületet, aminek nem sebessége van, hanem ritmusa; néha lassul, máskor gyorsul; van.

Esuba autóval megyünk. Hogy kényelmes utunk legyen, négyen öt helyre fizetünk be, a hatodik utasra viszont várni kell. A sárga színű taxik jövedelmi adót fizetnek a helyi önkormányzatnak, az ilyen-olyan nem hivatalos járgányok, a nem hivatalos taxisok nem hivatalosan nem hivatalos részesedést fizetnek a helyi nem-pontosan-értem-milyen felügyeletnek, aminek összege részarányosan változik a szállított utasok számával. Végre elindulunk, árkon-bokron át Esuba érünk. Épp focimeccs az attrakció, amire ad-hoc meghívót kapok, kapaszkodnék is a VIP-székekhez, de az eső elered, a meccset lefújják.

A szobám? Elsőre döbbenet, majd kihívás: dekorálni fogunk hamarost. Szúnyogháló az ágy fölött, takaró helyett megteszi a kölcsön-hálózsákom, a zuhanyozó működik és világít a 60-as égő. Szekrény helyett néhány összetákolt rúd, ruháimat ráaggatom, az asztalra ígéretet kapok. Több bútor nincs; minek is?!

A házban ötön lakunk, mindenki külön szobában. A barátságtalan, szürke nappaliban kis asztal, néhány fotel és karosszék, beszélgetni, nevetgélni épp elég. Shella szakképzett asszisztensnő, Rose szakképesítés előtt áll, Godwin kilenc hónapos gyakorlatát végzi, Godlove labortechnikus. Hogy az angol nyelvet nem itt fogom tökéletesíteni, azt biztosra vehetem, helyette a pidgin és a törzsi nyelv ismerete hasznosabbnak tűnik. Sokan vagyunk, sokféleképpen beszélünk, értjük, amit értünk, a többit nem. Ami egyáltalán nem baj.
Lefekvéskor a régről megszokott hangulat: ki ezért, ki amazért toppan be a szobámba, főképp jó éjt kívánni, Shella ötéves kisfia, Ebot, és tizenkét éves kisöccse, Ayuk, többször is. Kint szünet nélkül esik.

Az eső éjjel sem áll el, jól alszom. Reggel, azaz hajnalban, nyüzsgésre ébredek. Az ajtóm nem nyílik, azaz mégis, csak a kilincset kell a megszokottal ellentétes irányba mozdítani, és a nappalinkba nem az eső folyt be, hanem a konyhai csap romlott el, onnan ömlött a víz egész éjjel.
Itt az egész csapat: Rose, Shella, Shella öt éves kisfia, Ebot, tizenkét éves testvére, Ayuk, Godlove, Archile. Godwin a kórházban felügyel.
A reggeli kávémhoz nincs cukrom; míg elkészítem, egyetértünk abban, hogy a kávé egy fölösleges cucc, cukrot pedig alig használnak a kameruni háztartásban. Vissza az ágyba, kávészertartás következik; halk kopogás az ajtón: Ebot és Ayuk érkeznek, az ágy szélére ülnek. Ayuk emlékeztet arra, hogy tegnap színes ceruzákat ígértem neki; bizony!
Értékelem a komfortomért tett igyekezetet: a szobám mellett fürdőszoba, benne zuhanyozó és vécé, mindkettő működik. Mosdókagyló nincs, sem itt, sem máshol, kezet lavorban mosunk. Fogat pedig kint – mutatja Ayuk. Ami nagyon hiányzik, és sürgősen be kell szereznem, az egy tükör. A szomszéd szobában pedig felcsendül egy Jézust dícsérő afrikai sláger: I need a miracle, just a miracle, my Jesus, it’s all I need!

Fél kilenckor templomba indulunk, de előbb belépünk az asztaloshoz: megkapom Rose bambusz-szekrényét, asztalt nem kérek, a megelőlegezett sok pénzt visszaszerezzük. A templomban sok ismerős és új pap, új szokások: kevesebb ének és tánc, több példabeszéd. Ahány ház, annyi szokás, mondja Mamma Scholar, és ez így van a papokkal is.

Asztal helyett kisszekrény: csudajó!

Lyukas szúnyogháló az ablakon, a megrozzant ágyakon szakadt matrachuzat, a mosdóban elromlott vízcsap, falból kilógó kábelek, rozsdás, kidobott, segélyként kapott vaságy, a váróban bömbölő tévé – a „kórházunk”. A tévét bedobozoljuk, a vaságyat kirakjuk, amíg az ablakhálót megjavítjuk, az ágy-hálók is előkerülnek. Az egyik ágyon HIV-fertőzött beteg hever, antiretrovirális kezelése folyamatban, tüdőgyulladása, szív- és légzési elégtelensége van. A beteget ellátjuk, majd leltározunk, számbaveszünk, előkerülnek a gondok: elmaradt fizetések és egyebek. A kommunikáció sem egyszerű: én nem beszélem a pidgint, Godlove és Archille a helyi nyelvhez nem konyít, a franciát a helyi öregek nem értik. Az ajtóban megjelenik, Prisca, a bolond lány: kekszet szorongat a kezében, nekem hozta ajándékba.
Az estebéd finom: paradicsomos káposztafőzelék főtt krumplival. Ebot felfedezi a Marokkó pálcikáit és kitalálja a játékszabályokat.

Az EKG-nak nagy sikere van. A csapat boldog: csak a műszeres medicina lehet sikeres, állítják. Műszert ugyan alig találni messze hét határban, de lehet, hogy épp ezért gondolják azt, amit. Az EKG-görbén kicsit meghökkennek, nem éppen a szív fényképe.

S akkor hogy is van? A hagyományos orvosok a szellemek segítségével gyógyítanak, hókusz-pókusz, földre-loccs pálmabor, amulettek, a beteg immunitása és hite, aztán vagy gyógyul, vagy nem. Wum, Limbé, Bamenda kórházaiból érkező betegek egészségügyi füzeteiben sem látni többet, mint a beteg panasztárát, jó esetben néhány alap laborvizsgálatot (vizeletvizsgálat, vérkép), Röntgen, EKG, ultrahang ritka, mint a fehér holló. Fizikális vizsgálat sem dívik. A kezelés felettébb egyszerű sémák szerint történik: ha láz, akkor malária, ha lázmentes hasmenés, akkor amőbiázis, ha lázas, akkor pedig „typhoid”, azaz Salmonella-fertőzés. És kész. Fejfájásra alkoholos fejmasszázs, bőrfertőzésre betadine – és az EKG az a többlet, amit a sámántánc jelentene, ha a hagyományos orvos transzba esne. Ö nem esik, mi sem – de egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy a gyógyszeres medicinának itt sokkal nagyobb haszna van, mint amannak a másiknak. Az kétségtelen, hogy a valóban maláriás, ilyen-olyan fertőzésben szenvedő betegnek életmentő a gyógyszer, az is evidens viszont, hogy a diagnózis legalább annyi esetben téves, mint amennyiben helyes, következésképpen a kezelés nem lehet sem célzott, sem hatásos. Példa erre a tüdőgyulladásos (vagy éppen tébécés) HIV-fertőzött betegünk, aki lázas állapota miatt csak kinint kapott.

Szabad időnkben, ami alig van, lomtalanítunk: az adományként érkezett, ősidőbeli, innen-onnan kidobott cuccokat, hasznavehetetlen ajándékokat kidobjuk. A csapatunk még nagyon friss az összehangolt munkára, pidgin, helyi nyelv, angol és francia keveredik, néha bábeli zűrzavarba. A kérdés, hogy a „kórházunkban” fekvő, súlyos állapotban leledző beteg kezelését folytatjuk-e, vagy sem, engem lep meg, az igenlő válaszom pedig őket. Ha így folytatjuk, akkor hamarosan bezárhatunk, vigyorog Archile; amúgy két hónapja már, hogy fizetést sem kapott, teszi hozzá, fölöttébb nyugodtan. Ehhez már hulla vagyok, a kezelést folytatjuk a probléma megtárgyalását másnapoljuk (official meeting, naponta többször is, Polycarp végtelen örömére).

Shella bőrgyógyít

Tehát van EKG masinánk, elektronmikroszkópunk, szifilisz, Salmonella, Chlamidia és malária gyorstesztünk, vércukorszintet, hemoglobint mérünk, fehérvérsejtet számolunk, vizeletet vizsgálunk, parazitát székletből, van képzett labortechnikusunk is, és mindez bőségesen elég a működési engedélyhez – meg is kapjuk, tol elém egy minisztériumi határozatot Polycarp, ha a kórházunk megfelel a higiéniai követelményeknek; értsd: ha naponta felmosunk (pókhálók, mint természetes rovarcsapdák maradnak). A kérdés viszont marad: mit tegyünk, ha a beteg fizetésképtelen? Monica meggyógyul, mi is közös nevezőre jutunk: a kezelés, „kórházi” felügyelet ingyenes, pénzbe nem kerül, de a kapott gyógyszereket, elvégzett laborvizsgálatokat ki kell fizetni. Részlettörlesztést elfogadunk, de ha adósunk marad, kérjük, hogy a következő esetben más kórházat válasszon. A döntéssel mindenki elégedett.

(fotó: Monica egyéves unokája a Monicának hozott ételből falatozik; köhög, orra csorog, légzése nehéz, de még annyira nem beteg, hogy orvoshoz vigyék. Nem vettem fel a földről, nem csutakoltam le, nem vizsgáltam meg erőszakkal – a történet itt megszokott sztori. Meg lehet rökönyödni, el lehet borzadni stb, de legtanácsosabb elfogadni azt, ami ott, azaz itt megszokott, hétköznapi, természetes. Miért? Mert ha a fehér ember fölényes tudásával elregéljük az összes borzalmat, ami a helyzetből következhet, már a második mondatnál elvesztik a fonalat, és a „fehér embernek nem tetszik, ergo majd elrejtjük előle” tanulságával maradnak. Jó, avagy hasznos ez valakinek? Alig hiszem.)

A rettegett, vírusok, férgek által okozott trópusi bajok ellen többnyire nincs oki kezelés, és igaznak bizonyul a tétel, miszerint minél agresszívebb a fertőzés, annál szelídebben kezelendő, elsődleges fontosságú lévén a kórokozó természete, a kórfolyamat ismerete, a beteg állapotának követése. Az anamnézis, a beteg célzott kikérdezése itt is annyira fontos, mint bárhol máshol, többnyire adja a kulcsot a megoldáshoz. És a mikroszkóp.

Az este kellemes, nyelvet tanulunk: Ebot mond valamit angolul, Ayuk franciára fordítja, én magyarra stafétázom, közben rajzolunk, színezünk, Ayuk elmagyarázza a holdtöltét és fogytát, majd A boldog herceg-et olvassuk angolul.

Sokat alszom és jól, este kilenctől reggel hatig. Ébredéskor a szemem, mint békáé, duzzadt – a sok alvástól, a mindent átitató nedvességtől vagy mindkettőtől. Ablak nincs, csak szúnyoghálós ablakszem; a nappali hőmérséklet nem több, mint 32-34°C, éjjel sem kevesebb a 24-26-nál – esős évszak … Hatkor indul a nap, Ayuk mos, Ebot nyargalászik, majd a szünidős reggeli stúdium következik: az ötéves Ebot számtanpéldákat old, Ayuk olvas. A reggelink enyhén hagymaízű palacsinta, szó nélkül megesszük.

A nap élménye Polycarp nagyija: az őt ábrázoló fotón nagyokat nevet. Többmintszáz éves kora ellenére látása éles, szemüveget nem visel.
– Biztos, hogy ez én vagyok? – kérdi ujjongva. Önmagát, nem lévén tükre, soha nem látta, és a látvány először meghökkenti, majd jókat nevet rajta; ez élete első fényképe. Majd tegyék melléje, ha meghal, mondja, de ne is ezt, inkább egy másikat. Felveszi a szép ruháját, a hagyományosat, és majd akkor fényképezzem, a fotót meg hozzam magammal, hadd tegyék teste földi maradványára. Hogy mikor veszi magára a szépet? Majd. Lehet, hogy már szombaton, a nagybátyja temetésére. Hogy hány éves volt a nagybácsi? Fogalma sincs; csak azt tudja, hogy idősebb, mint ő, aki az unokahúga.

Később kiderül, hogy a nagybácsi holttestét nem szombaton, hanem pénteken hozzák haza, temetése is ekkor kezdődik, és szombaton folytatódik. Ez most másfajta szertartás szerinti, mint ama három, amit két évvel ezelőtt láttam, és amik úgyszintén különböztek egymástól (a keresztény és hagyományos, törzsi rítusokból táplálkozó szertartások számtalan ötvözetével találkozni Kamerunban, egyik szertartás sem zárja ki, nem is feltételezi vagy tagadja a másikat). A holttestet előbb a szülői házhoz hozzák, innen a templomba, onnan pedig a temetőbe viszik, ahol eltemetik. Utána következik a juju-maszkok bokacsörgős, pergő ritmusú tánca, az elhunyt szellemének a földi világból való távozását segítendő. A nagybácsit nagyszámú rokonsága búcsúztatja, a különböző, egymással anyai vagy apai ágon rokonságban álló családok külön csoportokba tömörülnek, a nők az udvarban, a férfiak az udvar körül, az esemény zajos, dobpergős, énekes-táncos. A hangulatot pálma- és bambuszbor fogyasztás (sem egyik, sem másik borfajta nem magas alkoholtartalmú, a sörnél alig erősebb erjesztett ital), kóladió-rágcsálás dobja fel. Egyéb élvezeti vagy tudatmódosító szerrel sem ilyenkor, sem máskor nem élnek, hacsak az ütemes, ismétlődő ritmusú dobpergést nem tartjuk annak. A zajos mulatság késő éjjelig, vagy másnap hajnalig tart, majd rövid szünet után folytatódik, történik azért, hogy az elhunyt szelleme hasonló módon, dobpergős énekkel-tánccal érkezzék az ősök szellemének világába.

Másnap kiderül, hogy az egész szertartás korántsem olyan egyszerű, mint ahogy azt gondolnám. És jó, hogy éjjel nem találtam meg a temetés helyét, mert a titkos Kwifoa-nemzetség tagjai járták hagyományos szellemtáncukat, amit nők nem láthatnak, a férfiakból is csak a kiválasztottak. Ha mégis odavetődtem volna, akkor egy sötét szobába zártak volna, ahonnan ki csak a Fon, a Vének Tanácsa és a Kwifoa-tagok közös engedélye után jöhettem volna… és hát a kiengesztelő áldozat sem maradhatott volna el (kecske, disznó, bor, bármi étel vagy ital; pénz soha). Ezúttal szerencsém volt, bár bujkál bennem a kisördög, hogy talán egyszer mégiscsak jó lenne meglesni őket, viszont hogy a szellemvilágot, annak képviselőit sem tanácsos provokálni, az is szent. Egyelőre kérdések és válaszok, majd órákba telik, míg megértem a halottkísérő Kwifoa-rítus minden csínját-bínját.