Ki lehet mozdítani egy független, életével elégedett, magabiztos nőt a megszokott mindennapjaiból?
Ha nem karrier és nem társadalmi rang, akkor mi adhat értelmet egy életvidám, nyugtalan és nyughatatlan, intelligens és érzékeny nő életének?
Mi fér egy poggyászba? Néhány ruhadarab, néhány nélkülözhetetlennek vélt tárgy, talán egy illat. Neki lehet vágni ennyivel a világnak?
Valós és képzelt, kint és bent között egy félig nyitott ajtó átjárást jelenthet, de hogyan tovább, ha kattan a zár, és a csukódó ajtóra, mint tömör, egyszavas üzenet, az „elmentem” kerül?

Vélemények:

Ahhoz, hogy boldog és tartalmas életet éljünk, fejlett személyiséggel kell rendelkeznünk. Ugyanígy alapkövetelmény a magas fokú önismeret, az önérzet és az önbizalom.
Ha ez mind nem elég, akkor a nőknek is alkalmazkodniuk kell a gyors társadalmi változásokhoz, ugyanakkor fel kell használniuk azt az erőt, amit a hagyományokból és a saját múltjukból meríthetnek. Mindehhez nagyfokú tűrőképesség és előrelátás szüksége. Tudniuk kell elviselni a konfliktusokat, számolniuk a lehetséges következményekkel, alkalmazkodni ezekhez, azonban az a legfontosabb, hogy a bizonytalanságot és a szorongást is képesek legyenek elviselni és átvészelni….
… a mai nő kénytelen elfogadni a társadalom elvárásait, akár egyetért ezekkel, akár nem. A média minden eszközzel arra sarkallja, hogy legyen elegáns, szexis és karcsú, ékeskedjék minden hagyományos női erénnyel, de legyen egyszersmind önálló, tehetséges, mégse tűnjék túlságosan intelligensnek….
A globalizáció átstrukturálta az egyének életlehetőségeit: a munkalehetőségek többsége a szolgáltatói ágazatokhoz kapcsolódik, az ipar, a mezőgazdaság egyre kevesebb álláshelyet kínál. Vagyis nem tehetünk mást, mint tudomásul vesszük a tradicionális foglalkoztatási formák hanyatlását, és a korábbi atipikus munkaerő-piaci jelenségek (önfoglalkoztatás, részidős állások, szerződéses, megbízásos munka stb.) térnyerését.
A nők a XXI. század globalizációs csapdájába kerültek, vagy pedig önmaguk genetikája okozza a belső feszültséget. Esetleg mindkettő? Kézenfekvő a kérdés, hogy miért nem elég nekik a család, a háztartás, a meleg fészek megteremtésének feladata csak úgy, mint ahogy évezredeken keresztül mindig is elég volt. Lehet ez akár kortünet is, s a saját szociális problémája a női társadalomnak, a férfiakat azonban ugyan úgy érinti, mint ahogy a nőket. Ugyanis a család összetartása hivatalosan a nő feladata még mindig, emancipáció ide, vagy oda, mégis, egyre inkább kicsúszik a talaj az erre „alkalmatlan” nők alól, akik az otthonteremtésből gyakorlatilag megbuktak…
Ki merjük mondani, hogy a mai világ még mindig férfiközpontú? S ha igen, érdemes felszállni nekünk is a ringlisre? A karrierista nő meghatározás egyben megbélyegzés is, valamint elcsépelt. Az önmegvalósítás a piramis csúcsa, s sok nő a munkájában is szeret letenni valamit az asztalra. A kérdés csak az, hogy ezt ki várja el tőle, önmaga, vagy más. Lehet, hogy senki? A XXI. század lehetőségei szétzilálják a megszokott családmodelleket. Férfiak, ti mit vártok tőlünk? És mi?

Forrás: http://torpillauj.blogspot.hu/2017/06/turoczi-ildiko-eszter.html

* * *

„Lehet, persze, minden női névvel illetett kötetet a nők társadalmi szerepének illusztrációjaként felfogni… – de én ezt semmiképp sem tenném. Nem tanmese ez, nem is tudálékos középiskolai tájékoztató, vagy családvédelmi rendelet-kezdemény. Mert hát KI az, aki elvárja AZT? Azt a szerepet, melyben nagymamáink és nagynénéink sem voltak boldogok, anyáink sem voltak-lehettek teljesek, s AZT, amiben mi magunk sem tudunk megbékélni a maradással és eltűnéssel…? Miért lenne épp a 21. század a hibás, mi pedig az alkalmazkodni tudók? A könyv éppen erről a tudni-képességről és élhetni-boldogtalanságról szól…! A tőmondatokban fogalmazó Eszter, a racionálisnak tetsző, a zárt és szigorú, az elvárásokkal kikupálódott, a „kortárs” miliőben a kortársak szerepkészletével praktikusan élni tudó, a szigorú de jóságos… – miért életképtelen mégis? Avagy hát, kevésbé „szociologisztikusan” és pszichologisztikusan, de annál őszintébben kérdve: mi az Élet? Miből áll, ki formálja, ki alkotja meg, kinek és hogyan, s ha kimódolták immár, miért nem működik mégsem? Vélemény-harmónia, testi összhang, céloksági választékosság, próbálkozások és kivitelezések sokasága ellenére sem?! Mi az – végül is –, amire közben vagy utólag, távozáskor vagy visszatekintve már elmondhatjuk: ez Élet volt?!

A „konokság-páncél levedlése”, mintegy varázslatra…, a bizalom és hit túlsó határán is túl, az „időkérés” mentségével, a segítség-kölcsönösség és megfelelés-öröm keretei között is félelemmel telítődik. Féltéssel, félszekkel, a menni-képesség és menekülés remegéseivel, a kapaszkodás kínjával és vágyával, de a folytathatatlanság bizonyosságával ugyanakkor. Élethelyzet, létállapot, keserves döbbenet, de mindennapos is. Az ember (egy ember) nem egymásnak teremtetett…! Vagy nem annak, akivel kipróbálhatta. S így marad ezzel Ő is.”

A. Gergely András

Forrás: https://sites.google.com/view/peri-mikro-szkp/20191-20/egy-eszter-messzi-közelből

* * *

“Az író egyike azon embereknek, akiknek majdhogynem feltétel nélkül elhiszem, hogy minden úgy van jól, ahogy ők gondolják. Pedig nyilván nem, de mégis. Na, hát ez a könyv is ilyen. Mondjuk engem a kameruni dolgaival egy életre megvett, de ez olyan elfogultság részemről, hogy még erre is büszke vagyok.
Szóval, ha belefér a büdzsébe meg az idődbe, olvass, szerintem remek beruházás, remek időtöltés.”

Garamvölgyi Katalin

Szemelvények a könyvből:

Eszter mélyen aludt, hogy álmodott-e, vagy sem, arról fogalma nem volt, és hogy nyughatatlansága nyugalomra lelt ezekben az órákban, sejtette a lepedő, ami sima volt alatta. Hosszan elnyújtózott a takaró alatt, keze Hjúszton után nyúlt, őt kereste, simulni hozzá a reggel csendjében, ehhez lett volna kedve. Az ágy üres volt, és Eszter arra gondolt, hogy álom az egész, amiből fel kéne ébredni, meginni a bögre kávét, kicsit még bambulni, majd összeszedni magát, és a dolgára indulni. Teste belesimult az ágy melegébe, nem követte a gondolatait, amik egyre kuszábbak voltak, egyre homályosabbak, és ringatták vissza abba a kényelembe, amit csak a gondtalan nyugalom állapota adhat, vissza az álomba, amely olyan csendes volt és háborítatlan, mint az óceán fodra nyugodt időben, amikor a Nap sugarai lágyan elhajolnak rajta, cirógatják, simogatják a végtelen vizet.
Eszter álmodott, bár az álom nem volt álom, egy elmosódott kép volt, egy fiatal arc, talán a nagyanyjáé, akinek a fényképét magánál tartotta, ott volt a pénztárcája rejtekében, egy jó nevű lányiskola kiváló tanulója, ez volt a nagyanyja, állítólag. Ő volt az, aki tudta a titkot, mesélte Eszternek az anyja, annak a titkát, hogy miként kell szépen élni és szépen meghalni. Ő volt az, aki tudta, hogy a halál nem borzalom, mint ahogy az élet sem az, aki mindig mosolygott, ha fontos dolgokról volt szó, mosolygott, mert nem értette a szó jelentését, nem tudta, hogy mi az, ami fontos. Eszter is mosolygott álmában, ami nem volt álom, egy fiatal arc volt, ami már elmosódott, amin a ráncok sem voltak ráncok, egy tekintet volt, amiben ott bujkált a mosoly: mit jelent a szó, hogy fontos?
Mit jelent a szó, hogy fontos, töprengett ő is, a lelke mosolygott, nyugalomra lelt a takaró alatt, a reggel gondtalanságában, belesimult az ágy melegébe, és maradt a kérdés, aminek a válaszát éppen megtalálta. Jól volt Eszter ebben a pillanatban, ami azt jelenti, hogy boldog volt, és ez fontos, ezt üzente a pénztárcája rejtekében őrzött fotó, ezt üzente a mosoly. A lélek az, ami nem hagy cserben soha, idézte magában a tegnap olvasott sorokat, és jól van ez így, gondolta, míg van lelked. A nagyinak volt, ezért mosolygott, amikor eltávozott oda, ahol a lelkének helye van. Bár nem ismerték egymást, nem találkoztak soha, csak egy halvány fénykép volt minden, amit Eszter őrzött róla, a nagyi most itt volt, mosolygott, és megsúgta unokájának, amit maga sem tudott, hogy mi az, ami fontos.

***

„Márkó, kezében egy üveg borral, vidáman vigyorgott. Sötétedett már, mire elérték a domb lábát. Eszter megállította az autót, és indult fel, a dombtetőre. A fiú utána. A sötétség remek színteret biztosított ahhoz a szakrális játékhoz, amit a lány néha elképzelt, eltáncolt, ritmusát és dallamát valahonnan hozva, maga sem tudván honnan, mert a szakralitásnak talán épp ez a lényege, mondta Márkó, hogy él benned, vagy te élsz benne, magad sem tudod pontosan, hogy ez miképp van. Akárcsak ez a kő, ami itt van a dombon talán időtlen idők óta, a kő, ami körül Márkó sámántáncot lejtett, regéket sejtetett, ami mellett a lány sohanemvolt emlékekre emlékezett. Kortyolt a borból, a fiú a követ próbálta felmelegíteni, valamit dúdolt is hozzá, Eszter meg elmerült az égbolt sötétjében. Feloldódott benne, alaktalanná vált, boldog volt a tértelen időtlenségben.
A fiú feladta a kő melengetését, szótlanul szívta a cigarettáját, majd felnevetett. Agyában egymást kergették a gondolatok, esztelen dolog lett volna követni vagy értelmezni őket. Felpattant, szakadt farmerján át kivillant a térde. Ideje indulni, mondta, és sebes léptekkel az autó felé vette az irányt. Eszter lassan követte. Éles fájdalommal hasított belé a gondolat, hogy egyszer elveszítheti őt. Furcsa érzés volt, idegen, és Eszter megborzongott. Nézte a maga előtt haladó alakot, aki hirtelen megfordult, és ránevetett.
− Ne ragaszkodj erősen semmihez és senkihez – mondta a fiú, mintegy kitalálva Eszter gondolatait –, mert fájni fog, ha már nem lesz. Minél erősebben ragaszkodsz, annál erősebben fog fájni.”