Kötetek

Boszorkányok, sámánok, varázslók (Esuföld, Kamerun)

A. Gergely András recenziója:

Esuföld, Kamerun – így hívják, ekképpen nevezik életterüket azok az afrikaiak, akikről Turóczi Ildikó könyve szól. Önmagukat a tikári törzs leszármazottainak, Esu alapítóinak és lakóinak, a felerészben keresztény, de majdnem ugyanakkora arányban muszlim közösségnek (mintegy tíz százalékban animista ősvallást követőknek) törzsi királyságba tömörülése nagyjából harminc ezres népességet jelent, királyuk szerepe a törzsi szokások felügyelete, hagyomány- és szokásrendszer megtartásának biztosítása… – ebbe a miliőbe toppan be a fehér ember, ráadásul hölgy, ki rögtön elnyeri a király pártfogását is, a befogadtatás formális rítusa mellett a közösség figyelmét és nagyrabecsülését is. A könyv a körülmények bemutatása mellett részint szervesen illeszkedik az előző kameruni napló-kötethez, annak megkezdett gondolati ívét, megismerési útját, vizsgálati irányát, építkezését folytatólagossá teszi, mégpedig nem redundánsan, hanem új (frissített, aktualizált) tematikai körben; részint teszi mindezt újdonatúj kérdésfeltevésekkel és tónusokkal is. Az Olvasó itt most hasonlóképpen szembesül az afrikai orvoslás helyi gondjaival és a gyógyítás tradicionális technikáinak kísérleti fázisaival, mint a korábbi naplóban – azaz a hagyományos (natív) orvoslás és a kortárs medicina küzdelmével. Ha a Változó idők Kamerunban alapkérdése az Esu-i orvosi labor megalapozása, a szolgáltatás, a rendelő mint intézmény alapítása és indítása volt, e mostaninak témaköre a változásban is tetten érhető hatókör-gazdagítás, a környezeti hatások és rejtett társadalmi folyamatok feltárása lett. Ha az előzmények ismerkedő-megismerő leírása azzal végződött: mi a viszony a tradicionális orvoslás és a modern medicina feladatai között a nemzetközi orvosi praxisban, akkor itt most a kapott válasz részben a kettő párhuzamosságának szükségképpen konfliktusos, ellentmondásos, parallel voltában is kétesen eredményes állapotrajza lett. Ha a fertőzések, járványok, HIV és más kórjelenségek nyomasztó köreit részletezte az előző kötet, itt most a „belenyugvó”, tudomásul vevő, kényszerű kompromisszummal együtt élni kényszerülő orvosi szerepvállalás a konstans változó. De emellett immár nem csupán az orvosi funkció, a lokális világban betöltött szerepkör leírása az írói vállalás, hanem mindezen feltételek kiterjedéseire, gyökerére, funkcióváltozásaira fókuszáló attitűd lett mérvadó, hangsúlyos és lebilincselő. Hanem nevezetesen a szociálantropológiai, vallásantropológiai nóvumok köre az, amely ezt a kötetet kihívóan érdekessé, kiadásra és olvasásra érdemessé teszi.

Szemelvények a könyvből:

Északnyugat-Kamerun Esu nevű törzsi közösségének 45 %-a keresztény, 45 %-a muszlim vallású, 10 %-a pedig megmaradt az ősi hit követése mellett. Az elmúlt 50 esztendőben a törzsi királyság népessége megduplázódott, ami a Nigériából bevándorolt muszlim törzseknek tulajdonítható. A jórészt keresztény esuiak, és a muszlim fulániak és hauszák közti kapcsolat jó, egymással cserekereskedelmet folytatnak, gyermekeik közös iskolákba járnak. A több mint harmincezres Esu fondomot (törzsi királyságot) a magát kereszténynek valló törzsi király, a Fon irányítja; a közösségben szabad vallásgyakorlás van. A karácsony és az újév első napjai közti újjáéledés (revival) időszakában történő ökumenikus találkozások alkalmával az összes vallás és egyház képviselteti magát. A felszólalók megtörtént „csodákról” számolnak be, hálálkodnak Istennek és Jézusnak. Ez arra a hét-nyolc évtizeddel ezelőtti szokásra emlékeztet, amiről Agatha Ndum, az ősi hitet tartó száz év körüli asszony mesélt: évente egyszer, mindig ugyanazon a napon, Esu lakói összegyűltek, énekeltek és táncoltak, bort és élelmet ajánlottak fel Esuföld isteneinek, így kérték azok áldását. Minden falunegyednek volt egy-egy fája, és minden fában egy-egy isten lakott. A negyed lakói sok ételt főztek, a fához vitték, az ételből ettek, minden arra járót megkínáltak, és hagytak belőle a fa istenének is. Akkor a sok istennek együtt áldozott Esu népe; most egy Istent imádnak sok templomban, tette hozzá Agatha Ndum. A törzsi király csak akkor töltheti be szerepét, ha eleget tesz a törzsi szokásoknak, ami viszont nem mindig felel meg a keresztény elvárásoknak, és a tény, miszerint a királyság intézménye a közösség hagyomány- és szokásrendszerét, ezáltal pedig létfeltételét is jelenti, létrehozza a kompromisszumos megoldásokat: Esu esetében a katolikus egyház elfogadja a törzsi királyság intézményfenntartó rítusait. Ezáltal egy egyezményes, sajátságos „kereszténység” jön létre és honosodik meg, egy olyan hitrendszer, amelyben animista, politeista és keresztény elemek kerülnek egymás mellé, a boszorkányság, a varázslat hiedelmével kiegészülve.

* * *

Wung Emmanuel a leghíresebb hagyományos orvos Esuban. Története mesés, gyerekkorában lett a szellemek kiválasztottja, beavatása általuk történt, gyógyászati ismeretét is tőlük kapta. Hat-hét éves lehetett, amikor megszólították a szellemek: egy idős asszonyt küldtek hozzá, aki a folyóhoz vezette; itt több, hasonló korú asszony várt rá, akik a folyóba merítették és benne tartották három napig. A folyóban történtekről nem mesélhet, a fontos az, hogy a három nap után megtörtént a beavatás, látnoki képességét megtarthatta. Utána, pontosan 10 éven át, a szellemek minden éjjel meglátogatták, az orvoslás tudományára tanították, füvek és gyógyhatású növénykombinációk titkait árulták el neki. 17 éves korában kezdett gyógyítani. A szellemekkel való kommunikáció közvetlen, transzállapotot nem igényel; a gyógyításhoz szükséges anyagokat személyesen gyűjti össze a kameruni és a nigériai erdőkből és szavannákról. A gyógyhatású növényeket a szellemek mutatták meg neki, útjain ők kísérték és kísérik. A füvek nevét nem tudja, de felismeri őket. Több kis vályogtéglás kunyhóból álló „kórházat” működtet, tanítványokat fogad, állítása szerint havonta több mint 1000 beteg keresi meg (tehát számuk meghaladja a napi 30-at). Háza vendégeként szétnézhettem a „templomban” és a kórtermekként működő vályogházacskákban. A templomnak nevezett rendelő a többi hagyományos orvoséhoz hasonló, benne a szükséges kellékek: falra feszített leopárdbőr, bivalyszarv, pálmaboros agyagedény, állatkoponya, tégelyek. A sötét kórtermekben, a falak melletti két bambuszágyban gyógyulnak a betegek. Szúnyogháló nincs, a beteg hozzátartozója (hozzátartozói) a beteg mellett kapnak helyet, éjszaka együtt alusznak a kb. másfél méter széles ágyban. Wung dokihoz messze földről is érkeznek betegek. Nemzetközi pacientúrája kiépítésében a Svájcban élő lánytestvére segít; lánya, aki a fővárosi orvosi egyetem hallgatója, apja praxisát hivatott bővíteni, azaz a „megfelelő” betegeket majd apjához irányítja (a „megfelelő” azt a patológiát jelenti, amivel a modern medicina nem boldogul, mondja doktor Wung). Második felesége a Fon (törzsi király) feleségének édestestvére, így felesége által gyakori vendég a palotában. Az én meghívásom baráti gesztus: majd küld hozzánk beteget, mondja, ha viszont az ő segítségét igényelném, akkor tegyem meg én is nyugodtan. Mesés beavatási történetét egy másikkal egészíti ki. Svájcból érkezett AIDS-es betegét már-már hazaküldte, amikor a szellemek segítségére jöttek, füveket adtak a kezébe, hogy gyógykeveréket készítsen belőle. Néhány hónap múlva a beteg meggyógyult, HIV-tesztje ismételten negatív lett. A felajánlott, többmillió kameruni frank értékű autót nem fogadhatta el (a szellemek tiltották meg neki), de a páciens hálája sem maradt el: felújította az egész lakást, bádogtetőt tetetett a többszobás épületre, fürdőszobát építtetett, és adott egymillió frankot. A fűkeverékre sajnos nem emlékezik, úgy a füveket, mint a helyet még akkor elfelejtette. Wung doktor rendszeresen jár templomba, és támogat nemes célokat. Működési engedélyén a Yaoundé-i orvosi egyetem pecsétje van.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.