Megjelent a PR Heraldban (2021)

Kalotaszegi kis falu, kis templom, harangház, temető, csipkés fafaragás. A fából összeszerkesztett harangház tetőterében, mint bagoly fészkében, fekete mezben üldögél a harangozó testvére. A templomban búcsúmise folyik, mondja, most nem lehet bemenni, csak ismerősöknek. Tárgyilagos, rövid, egyértelmű tőmondatok, semmi fölös gesztus, mosoly, vagy egyéb metakommunikációs szándék. Négy harang van, mutatja, kicsi, közepes, nagyobb és legnagyobb. Harangozni délkor szoktak, no meg a halottaknak. Férfiaknak a nagy haranggal, nőknek a kicsivel, gyermekeknek összehúzzák a kettőt, ha fiú, akkor imígy, ha lány, akkor amúgy.
A temetőben csipkézett sírkövek, meleg van. Az elhantolás rítusa sok éve itt maradt. Akár a búza kalászával körbefont, a fakazettás mennyezet közepéről lelógó harang – csak hetvenhét éve szárad rajta a búzakalász, legyint egy koros férfiú, és nem tudni, minek szól a legyintés: nekem, a búzakalászoknak, a helyben maradásnak, az időtlen idő hetvenhét évének? Az ott a pávafarok, mutat az előttem álló ház homlokzatát díszítő csipkefaragásra. Lelkesedem, gyönyörű, ő legyint. Sarkon fordul, elballag. A falucska üres, ki a temetőben, ki a házban, meleg van. Déli szieszta, komor, mosolytalan, elmarad az istenáldja.

A virtuális térről beszélgettünk. A nagyanyám kispadját a virtuális kispad vette át, nevettem el magam. Ki vagy, mit csinálsz, mit gondolsz, mit játszol, hol nyaralsz, minek örülsz, és mitől keseregsz, az életed pörög-kering az éterben, halhatatlanul. Virtuális társaságok, ismeretségek alakulnak, változnak, egymásba folynak; a társasági oldal alkalmas találkozásra, barátságokra, kapcsolatokra, információkat hoz és visz, rólad és neked.
Találd ki magad! – ezt mondtad tegnap, és én nem értettelek. Itt állok előtted fizikai valóságomban, ami egészen más, mint ama virtuális, amiben megismerni véltél egykoron. Itt lehet a tévedés forrása, gondoltam, de hogy a fizikai valómra hogyan szabjak virtuális köntöst, az nehéz téma volt. Megoldhatatlan. Megkérdezhettelek volna, csak azt nem tudtam már, melyik valóságomban.
Egyszer azt kérdezted tőlem, mit jelent az, hogy boldog. Elmondom, válaszoltam volna, de már csak hűlt helyed találtam. Elillantál, mint illúzió, foszlányt sem hagyván magad után. Azóta sem tudom, kinek szólt a kérdés, ha kérdés volt egyáltalán. Nem minden kérdőjellel ellátott mondat jelent kérdést is, mondtad. Nahát, bámultam újfent, erre valóban nem gondoltam.