Csütörtök: hajnali hatkor, mi, itt, reggel, harsog a zene. Ma nem vagyok ráhangolódva, kávé, reggeli, majd szedem a sátorfámat és indulok „munkába”. Útközben kedvem kerekedik, Omo buni, Good morning vagy egyszerűen csak mosoly, enyhe meghajlás, az aprókák integetése; a pálmákkal, kávécserjékkel, vadgesztenyével szegélyezett utca él.

A csapatunk jó: Archile a legjobb sebész, Shella a legjobb gyógyszerész, Godlove a legjobb laboros, Godwin a leginformáltabb (és az örök morgós, ami, mint kiderül, nem az elégedetlenség jele, hanem karakterbeli tulajdonság), Polycarp a legjobb ügyintéző, és én vagyok a legjobb fehér bőrű doki.

Az ajtóban Shella ragyog (ő volt az éjszakás), ebédnek valót kaptunk: egy szatyor csigát.

A falon az októberi beosztás (Archile-t megszállta az ihlet), vasárnaponként szabadot kaptam. Navégre : ))

Háromra végzünk, az eső kíméletlenül zuhog, indulhatok utamra (végre mászkálhatok szabadon, ami végtelen örömet okoz), a bokáig érő sár miatt motorbiciklis taxival. Benézek muszlim barátaimhoz, megbámulom a természetes ételízesítő kupacot (árusa el nem árulja, hogy miből készül, csak néz rám jámborul),

Beszerzem a heti teaadagot, félestére érek haza, csigaebédelünk. Az nem biztos, hogy a helyi nyelvet meg tudom tanulni, de az „akkor edd, amikor van, azt, ami van és annyit, amennyivel megkínálnak” gyakorlatát elsajátítottam.

Péntek és szűrővizsgálat, célja kettős: felmérni a magas vérnyomás előfordulási arányát és népszerűsíteni a „kórházunkat”. A nap konklúziói: korcsoport fölösleges fogalom, mert szinte senki nem tudja az életkorát (vagy gyerek, vagy felnőtt), személyit sem hord magával (idősebbeknek nincs is), magas vérnyomása 100 páciensből 4-nek van, és mind a 4 túlsúlyos. A 34 betegre eső HIV-fertőzés viszont duplája a 100 páciensre eső magas vérnyomásénak. Legfiatalabb fertőzöttünk alig 2 éves. A protokoll szerint HIV+ anya újszülött gyereke antiretrovirális szert tartalmazó szirupot kap 15 hónapos koráig, amikor tesztelik esetleges HIV fertőzésre. Az elmélet nem mindig fedi a gyakorlatot, a kisgyerek sem mindig (többnyire nem) kerül vissza tesztelésre, az első üvegcse szert sem követi a többi. A legtöbb nő még mindig otthon szül, így a pozitív anyák gyerekeinek esetleges fertőzöttsége csak később derül ki (ha kiderül egyáltalán). Hogy ez mennyire játszik szerepet a gyermekhalandóságban, arról fogalmunk sincs.

És ha azt hittem, azaz úgy tudtam, hogy a malária kezelése 5 éves korig ingyenes, akkor nem igazán áll így a dolog, ugyanis az ingyenesség csak az enyhe lefolyású formára vonatkozik, ami nem igényel infúziós kezelést. A súlyosabb lefolyású és szövődményes malária kezelése bizony elég költséges, és érvényes a regula, miszerint, ha nincs pénz, gyógyszer sincs.

Szombaton kiderül, hogy a faluhírnök egy helyett három naposra szánta az akciónkat, a szűrővizsgálat folytatódik. Nem baj egyáltalán, pacientúránk gyarapodik. Délben meglógok: hagyományőrző alapítványunk a Fon áldását kéri, és mint az alapító tagok egyike, részt akarok venni. Az ad-hoc szertartás szép és teljes, köszönet a fiatal csoportnak a meghívásért; a spear-house vasárnapi látogatását már együtt tervezzük.

Visszafelé a hit fogalmán gondolkodom, azon, hogy kell talán a fennmaradáshoz. Akár az étel vagy a víz. Vagy a titkok és csodák, a szerencsés véletlenek, akár vannak, akár nincsenek, kellenek. Akár a rítusok, szertartások, formaőrzők és átmenekítők. Törzsi királyok, akik királyi méltóságukat őrizve, hagyományos királyi öltözékben utaznak, Amerikába, Európába látogatnak, és szellemáldást lehelnek rád. A Vének és a Fon  szellemekkel való kommunikálása izgalmas téma marad nekem: őseik betűkbe nem formált hagyatéka miképp adható, őrizhető meg, ha nem a szakrális helyeken történő rítusokkal, a bennük még élő hittel; és gondolatasszociálok Csíksomlyóra, a csángók Babba Máriájára, vallásos és szellemi zarándokhelyekre, mint titkok és csodák őrzőire.

Vasárnap tényleg megnézhetem a titkos házat (mint kiderül három ilyen van, mindhárom más és más „negyedben”, és mindhárom megtekintéséhez a Fon engedélye és áldása szükséges; no meg a liter bor és 1000 kameruni frank). A házban ősrégi dob, benne az eredetlegenda nyílvesszője. A házba bemenni, a dobot megverni csak akkor lehet, ha nagy veszély fenyegeti Esu-t (1914-ben volt az utolsó ilyen alkalom). A ház Esu legértékesebb darabja, a Vének egyike őrzi, és mert titkos, fotója sem lehet publikus.

Az eredetlegenda pedig így szól:

Történt egyszer, hogy a tikári törzs két jeles tagja, üzenetet kapott a szellemvilágból, miszerint létezik egy térség, egyfajta ígéret földje, ahova el kell jutniuk és ahova az őket követőket is el kell vezetniük. Kis tanakodás után egyikük kilőtte nyílvesszőjét, hogy ahova az visszatér, ott lesz majd számukra a termékenység földje. Repült a nyílvessző, messze, fel a magas égbe, senki nem tudta, sejtette, hol ér földet. Újabb tanakodás után a két vezető csengőt-csörgőt vett magához, kukoricaszemekkel telt calabash tököt és vörös tollú kakast, így indultak útnak. Ha helyes úton jártak, csengett-csörgött a csengő-csörgő, ha eltévesztették azt, kukorékolt a kakas. Így vándoroltak mindaddig, amíg a nyílveszőre leltek, a nyílvessző helyére házat építettek. Az itt élő népeket elkergették, ők maguk pedig helyükbe telepedtek. Híveik követték őket, a helyet elnevezték Esunak, a beszélt nyelvet pedig Esu-i nyelvnek.