Száraz évszak kezdődik: reggel hűvös, délben rekkenő meleg. Reggel nagy lendülettel indulunk, délben kókadunk.

Ugyanazon időben résztvevője és megfigyelője is lenni egy helynek, kultúratöredéknek, életformának, nem tudom, lehet-e; a megélt élmények a kétdimenziós eltávolodás függvényében másulnak, változnak. Jogos lehet, hogy mindaz, ami most bizarr, érdekes, különleges stb élményként jelentkezik, nyomasztóvá válna, ha állandó jelzőt kapna.

Nehéz és tele hét után még mindig a halált sejtető vírusfertőzés jár az agyamban. Csapatom AIDS-világnapra készül. Nem rajongok a világnapokért, de hát legyen, annál is inkább, mert legfiatalabb tagja lelkesen készül, tervez, remél, annak ellenére, hogy támogatottsága alig van, üres, jól hangzó frázisoknál alig telik többre. A „stigma ellen küzdeni kell”, kicsit úgy hangzik, mint a szeressük egymást gyerekek: el- és megkopott, tartalom nélküli, unalmas, kopott frázis.

Kórházunk előtt ülünk, üres percek, nyugisak, melegen süt a Nap. Vegyes, megszokottnak mondható társaság: malária, hastífusz és a harmincas HIV-fertőzött férfi. A meglehetősen nagy betegforgalmunk odavonzza a narancsárust, narancsot vásárolunk: mindenkinek jár egy gyümölcs, a ház ajándéka. Archile megszólal: nem kéri a narancsot … mert nem megfelelő a környezet. Nem biztos, hogy jól értem, később rákérdezek: mi baj a környezettel? HIV-fertőzött – hangzik a válasz, mint egyértelmű bizonyítéka a stigmának.

Godwin közli, hogy megoldották az éjszakánként álmában beszélő páciensünk gondját. Nem biztos, hogy értem, miért baj az, ha valaki éjszaka álmában beszél, rákérdezek erre is. Mert utazott álmában, ami jót nem jelent, hangzik a válasz. Így hát éjjeli őrünk, Pa Mathias, önszorgalomból, éjjel tizenkettőkor sikeres szelleműzést folytatott: a beteg jól és szótlanul aludt (az mellékes, hogy első lázmentes éjszakája volt). Hogy néha én is beszélek álmomban (állítólag), arról most bölcsen hallgatok.

Pa Mathias jó katolikus, a szelleműzős éjszaka után egyenest a templomba megy. Hajnali fél hatkor az ablakként szolgáló szúnyoghálós ablakom előtt rikkantgat, hív engem is. Okát nem teljesen értem, de hiába is kérdezném, okosabb nem lennék. A kórus, aminek ősrégi tagja, reggel hattól gyakorol, újabb és újabb éneket tanul: bibliai szöveg törzsi nyelven, törzsi ritmusra adaptálva; ébresztőnek épp elég. Hét órakor a szentmise következik, harangszó helyett kivájt fatörzs kongatása hívja a híveket. A nők, miután „beavatódnak”, azaz a katolikus egyház tagjaivá válnak, „egyenruhát” kapnak, ez állítólag Kamerun-szerte egységes: fehér ing és Mária-mintás szoknya, fejfedő. A ritmus eleven, orgonaszó helyett dob pereg, amfora-bumm mélynyomatékosít; az asszonyok közbe-közbe rikkantak, egy helyben táncolnak, mozdulnak, a sorok hullámzanak. Hogy nem egyszerű szentmisén, de temetésen vagyok, csak akkor veszem észre, amikor a szószék elé táncolok közadakozni: a koporsót a templomból, katolikus szertartás szerint, a temetőbe viszik. A rejtély megoldódik: Pa Mathias temetésgyűjtő szenvedélyemnek segített áldozni.  Kilenckor indulhatok dolgozni.

Déli tizenkettőkor Jaja Nassam toppan be szélesen vigyorogva: fehér ember szokását betartva, ígéretének eleget téve, pontos időben érkezik. A nyolcvan fölötti Jaja jókedve, humora töretlen; ebédmeghívását a magam módján viszonzom: EKG, vércukorszint és vérnyomás ellenőrzés, amit adni tudok. Jaja, muszlim király felettébb elégedett, én kérdezek, ő válaszol, majd ő kérdez és én válaszolok; ha nem lenne egyéb dolgunk, reggelig osztanánk a szót. A téma a temetés marad: ők hogy és miként szokták? Náluk nem szokás, mondja Jaja, az elhunyt testét napokig tartani, halottas házba vinni, majd később temetni. Asszonyaik illatos vízzel lemossák, majd fehér lepedőbe csavarják a tetemet, hordágyszerű alkalmatosságra teszik, majd a férfiak és a fiúgyermekek a temetőbe viszik, eltemetik. Nem szokás saját udvarba temetkezni – előfordul néha, nagyon ritkán, saját óhajra, kívánságra. Elmém megvilágosodik és végre megértem, hogy a hordágyat itt miért nem használják betegszállításra, hogy az idős, legyengült beteget is miért inkább ölben cipelik-hurcolják, mintsem az általam, eszerint elég ostoba és sértő módon, felajánlott bambuszhordágyat használják.

Míg én Jaját faggatom, Shella, babfejtés közben, lélekfeltáró ülést tart az ajtó előtt, nem eredménytelenül. Betegünk, akinek epilepszia diagnózisában felettébb kételkedtem, mint kiderül, átok, azaz witchcraft-hatás alatt áll. Hogy az epilepszia gyűjtőfogalom itt, az már rég világos, de hogy a feltárt problémával mihez kezdünk, azt nem tudom. Shella közli a beteggel, hogy keresztény ember nem hisz ilyesféle butaságokban, de ha netán mégis, akkor tessék imádkozni. Betegünk, aki megkeresztelve ugyan sosem volt, de rendszeresen jár templomba, gyónni nem szokott, de áldozni igen, Shella okfejtése után sértődött zokogásba kezd: az lehet, hogy máshol nincs, de Esuban igenis van ártás és boszorkányság, és ilyenkor még az ima sem segít. Minden nyelvtudásomat bevetve igyekszem nyugtatni a felborzolt kedélyeket, és végül megegyezünk abban, hogy a kritikus napokon, amikor a szellem érkezése esedékes, bejön és benn alszik a kórházban (titokban Mr. Mathias házisámánunk… hmmm… tudásában bízom).

Ennyi hit-téma után jólesik hazaballagni. A régi palota udvarán zajos asszonytársaság kukoricasört főz éppen; ezt most nem lehet nem megkóstolni. A ráadás: ebédmeghívás szerdára. Halott emlékére tartanak közös ebédet, és juppi!, lesz dallam és tánc is, ígérik. Délutánra megérkezik a beígért papaya: kompótot főzök belőle, ami itt legalább annyira gyanús, mint nekem a nyúlós okró.