Blog

Esu felé, félúton

2011-ben nagyon kezdőként, 2013-ban pedig lelkes önkéntesként voltam Északnyugat Kamerun Esu nevű törzsében.

Azóta Polycarp, a Camcwemef nonprofit szervezet alapítója és elnöke rejtélyes körülmények között meghalt, halálának okát senki nem tudja, az ügyet vizsgálják, emiatt a kórházunkat is bezárták.
Beszélünk erről, többször is, van, aki véleményezi, van, aki nem, van, abban viszont többen is egyetértenek, hogy bármi is legyen a vizsgálódás eredménye, jobb hagyni azt a helyet, mert oda már beteg nem fog menni. Hogy miért nem?! Mert rossz dolgok történtek ott, így rossz a hely szelleme.
Nos, nem tudom. Azt viszont igen, hogy más interpretációja nem igazán lesz a történteknek, és arra, ami valóban történt valószínű, hogy soha nem fog fény derülni.
Az élet megy tovább, mondják, mintegy lezárva a témát… és igen: az élet megy tovább.

foto1

Erre gondolok Limbében, amíg a Bamendába induló buszra várok. Kísérőm emberjogi aktivista (is), közösségének lelkes támogatója, nemzetközi kapcsolatokat és standardokat szeretne ő is; a gondolat ismerős, a különbség csupán annyi, hogy nem Esu, hanem Wabane a célközösség. Az is különbséget jelent, hogy Esu az északnyugati régióban van, Wabane pedig a délnyugatiban, ez utóbbi pedig a kameruni angol nyelvterület gazdagabb, tehetősebb részét jelenti. A jómód viszont viszonylagos, azaz nem vonatkozik a létminimum alatti törzsi (vidéki) területekre, sem délen, sem északon.
Viszonylagos azért is, mert a szegény északnyugat nagyvárosaiban jónevű magánegyetemek és főiskolák működnek, és az évi tandíj értéke félmillió kameruni franknál kezdődik.
Az egészségellátásban például azért van szükség a magánoktatásra, állítják, mert az államiban kevés a meghirdetetett helyek száma (kb. 200/év/Kamerun), a magánoktatásnak tehát az lenne a szerepe, hogy a rendszerben mutatkozó orvos és paramedikális személyzethiányt betöltse. A gond csak az (gondolom én), hogy a mélynyomorban élő beteg nem fog az államinál sokkal többe kerülő privát egészségellátó rendszerhez fordulni, és biztosra vehető az is, hogy a magánoktatást választó egészségügyi szakember sem fog az esős évszakban teljesen elszigetelt vidékre sietni. Még inkább leegyszerűsítve: a mélynyomorban élő vidékinek marad a hagyományos orvosnak nevezett sámánutód, a füves ember és csontos asszony, mert többre neki aligha futja, és nem fogja futni a jövőben sem. (Kamerun összlakossága 22millió körül van, és ennek csupán kb. 1/3-a él városban). Az állami oktatás és egészségellátás elégtelen, az ezt kiegészítő privát pedig a kiváltságos rétegnek szól, summázom magamban, amitől a közelmúltamat idéző déja-vu érzésem támad.
foto2

Utazásom a megszokott módon történik, bár ezúttal kényelmesebb kisbuszt nézett ki nekem a kísérőm, mint az előző években. Mert túl sokan vagyunk, rengeteg csomaggal, a kényelmes kisbusz elmegy, helyette érkezik a megszokott lerobbant. Nekem ismerős a helyzet, kísérőm viszont kiborul: drágább jegyért több kényelem jár, vitázik dühösen. Intem, hogy nem érdemes, jó ez így nekem; arra egy pillanatra sem gondolok, hogy nem értem vitázik, hanem az emberjogokért.
A gazdag délnyugati térségből a szegényebb északnyugatiba érkezést leginkább az utak rettenetes állapota jelzi, a dombnyi méretű fekvőrendőr pedig valós veszélyt jelent a helyismeret nélkülieknek, de mindez korrigálva lesz a következő hat hónapban, mondják többen is, már csak azért is, mert enélkül tőkebeáramlásról aligha lehet beszélni.
foto3

Az egér épp annyira hozzátartozik az ad-hoc lakásaimhoz, mint a fésűs kagyló a spanyol Caminóhoz; ez nem nyavalygás (indulásom előtt mondta valaki, hogy ne nyavalyogjak, mert az utat én kerestem magamnak), hanem tény, egy olyan infó, ami valaha valakinek még jól jöhet. Ez alól kivételt csak a „jó” szállók jelentenek, amiknek ára viszont elég borsos (20000 – 50000 kameruni frank/éjszaka/ szoba, Limbére vonatkoztatva).

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.