A Bamenda és Esu közötti kb. 100 kilométeres távolságot a dimbes-dombos, akadálypályás, rögös földút miatt 5 óra alatt tesszük meg. Az ilyen jellegű utak miatt a távolságokat nem kilométerben vagy más mértékegységben mérik, hanem pénzben; az összeget jórészt az út minősége határozza meg. Minél rosszabb az út, annál többet kell fizetni, és motorbiciklivel többe kerül, mint kisbusszal. Motorbiciklivel kényelmesebb, de állítólag veszélyesebb. Ha tehetem, akkor a motorbiciklit választom, nem mintha a veszélyt keresném, hanem, mert a nyikorgó-recsegő kisbuszt sem tartom biztonságosnak, főképp, ha kétszer annyian préselődünk bele, mint amennyi a férőhelye, bár a hatan egy motorbiciklin sem veszélytelen vállalkozás. Én a hárman egy motoron opciót választom, mint kissé költséges, de legbiztonságosabb változatot.

A kisbusz és motorbicikli opció a rövidebb távolságokra vonatkozik; száz kilométernél hosszabb utakra már érdemes nagybusszal utazni, vagy akinek a zsebe engedi, annak érdemes az országon belüli repülőjáratokat választani.

A szoba, ahol lakom, tiszta és kényelmes, de ütős hátránya, hogy nincs benne villany.

A hely szokása szerint előbb a Fonnál (Fon=törzsi király) jelentkezem, utána Zhoába megyünk, hogy ittlétem bejelentsük a helyi hatóságoknak. Hogy miért a nehezen megközelíthető Zhoában van a területi helyhatóság, azt elég nehéz megfejteni. Az alig járható, árkos-dombos meredeken hegyi úton, ami Esut és a többi kisebb-nagyobb törzset Zhoával összeköti, zötyögünk fel, majd le, ismét fel, ismét le; Albert Fon vezet, én középen ülök, mellettem a sofőr. A Fon vidáman társalog, hogylétemről és családomról érdeklődik,közben  népét köszönti, ha szükségesnek véli, akkor fékez, és meghallgat egy-két sirámot, aztán ismét elindul, egyik kezével a kormányt tartja, másikkal  integet, és jókedve akkor sem hagyja cserben, amikor nagy durranással  kihasad az egyik gumink. Hegyközben megállunk, és amíg sofőrünk kereket cserél, addig mi a királyi jogarról, a rajta levő szimbólumokról és egyebekről csevegünk, fotózunk, az idő remekül telik.

Fotó: kerékcsere félúton

Közben az is kiderül, hogy Zhoában éppen a helyi költségvetésről szóló gyűlés folyik; a költségvetési tervet van, aki megszavazza, van, akinek rengeteg ellenvetése vagy kérdése van, néhányan elégedetlenkednek, mások tiltakoznak, az eredmény minden esetben ugyanaz: ez csak egy tervezet, dönteni úgyis mások és máshol fognak, de jó, ha van hozzászólás és konstruktív kritika. Az utak és egészségellátó pontok állapotát célzó összeg egy másik pénzalapból származik, az egy olyan projekt, amiről szintén mások döntenek.

Fotó: Zhoa kórháza

A jelenlevő Fonok és muszlim vezetők kérése, méltatlankodása nem nagyon érdekel senkit, mint ahogy az sem, hogy milyen gondokkal küzdenek. A közös étkezésre összegyűlnek, az étkezés előtti imát együtt mondják el; az ima szövegét az egyik muszlim vezető rögtönözi, majd a fohász végeztével ki-ki a maga Istenét köszönti.

Fotó: muszlim vezetők és törzsi királyok

Sofőrünk régi ismerősöm, HIV-fertőzését mi fedeztük fel néhány évvel ezelőtt. Most antiretrovirális kezelést kap és jól érzi magát. Azt is elújságolja, hogy közben megnősült, feleségét néhány héttel ezelőtt ellenőrizték, és még mindig negatív.

A felesége tudja, hogy ő HIV+, azt is, hogy, ha nem védekeznek, akkor őt is megfertőzheti. Igen, azt is tudja, hogy az ilyen betegségbe bele lehet halni, de az orvosuk, ahova rendszeres ellenőrzésre járnak, azt mondta, hogy antiretrovirális kezeléssel még sokáig élhet. A felesége gyereket is akar, emiatt csak ritkán használnak óvszert.

– És ha a gyerek fertőzött lesz? Tudod, hogy ez mit jelent!

Vállat von, mosolyog: a doktor azt mondta, nem biztos, hogy a gyerek fertőzött lesz, ha pedig igen, akkor adnak neki is gyógyszert.

A HIV-fertőzött árvák jutnak eszembe, nem vidám és nem biztató a téma, de mesélek róluk. Sofőrünk hallgat, aztán megszólal: a feleségem gyereket akar. Téma lezárva…. és bezárva: mert Kamerun határát csak az hagyhatja el, aki HIVnegatív.